Ma reggel első dolgunk volt, hogy elmentünk az International Antarctic Centerbe. Itt kialakítottak egy információs bázist amely mindenféle infót szolgáltat az Antarktiszi expedíciókról és azok céljáról, az Antarktiszi életről, a sartkköri kutatás történetéről, az ottani élővilágról és a kinti bázisok működéséről. De valójában az információs épület mellett üzemel az igazi felkészítő center, ahol tréningelik a valódi expedícióra kijelölt csapatokat, és innen indítják őket útjukra. A center rengeteg információt sűrít magába. Meg lehet nézni milyen sátrakban és felszerelési tárgyakkal éldegélnek az kutatók, és hogy milyen foglalatosságokkal töltik mindennapjaikat, amiből talán idejük 90%-t a hó ellapátolása és kotrása teszi ki. Leginkább az óriási kivetítő terem tetszett, ahol hihetetlen kép és videó sorozatot vetítettek a sarkvidéki tájról és ahogy ott ültél az első sorban egy óriási kivetítő előtt, pont olyan volt, mintha te magad ültél volna a helikopterben és repültél volna a csodás hegyszirtek és völgyek fölött. Lehetett játszadozni a föld és nap mozgás-szimulátorával így kiderült, hogy az Antarktiszon miért van olyan sokáig éjszaka, és az is, hogy ez egyben a Föld egyik legszárazabb kontinense. Bemutatták hogyan élnek a sarkkutatók és ki lehetett próbálni az antarktiszi hómobilt. Ez nagyon érdekes élmény volt, mert van egy kiépített akadálypálya, aminek „leküzd” a hómobil, és szinte hullámvasútszerűen veszi az akadályokat. Érdekes különben, hogy amint van egy látványosság, azonnal hatalmas információs központ és show épül rá, sőt Új Zélandon komolyan kérnek arra, hogy adakozzál például egy hostel vagy hotel felépítésére, mégpedig azért, hogy majd mások is láthassák ugyanezt a látványosságot, amit te. Szerinted, Magyarországon hányan adakoznának ilyen „nemes” célért? Sokan még az adójuk 1%-áról sem rendelkeznek. 
Az Antarctic centerben való időzésünk után tovább indultunk délnek, közben ebédre betértük Mc Donald (nem McDonalds!) halas-sültkrumplis bódéjába (életemben nem ettem annyi fish and chips, illetve mussels and chips-et mint Újzélandon). Meglepően olcsó itt ez a fajta kaja, egy rántott osztriga például 1.2-1.5 NZD közötti összegbe kerül, egy kagylónak pedig 0.6-0.7 NZD darabja. Ma viszonylag időben értünk célállomásunkra, ez esetben Oamaru-ba, és az első szállás egyből el is nyerte tetszésünket (Red Kettle), így végre-végre nem csak ágyba zuhanni volt erőnk, hanem szabadprogit is csinálhattunk még aznap délután. A városkát egyébként azért kerestük fel célzottan, mert itt kétfajta pingvin szokott költeni. Csaknem méterekkel a város határa mellett a parton költenek a pingvinek és mi ezeket akartuk megkukkantani. Először a sárga csíkos pingvin lakta part felé mentünk, ide kb este hétkor érdemes érkezni, mert a pinguk az egész napos halászat után akkor érkeznek csapatokban a partra, és totyognak vissza fészkükhöz, ahol megetetik fiókáikat. Bár egész iparág épült Új Zélandon a penguin-encounter népszerűsítésére a nézelődés, fényképvillogtatás nem teljesen veszélytelen. Ha megijesztik a nézelődők a pingvineket, akkor azok nem fognak kijönni a partra, így fiókáik aznap éhen maradnak, ami persze nagyon veszélyes és szomorú, másrészt, ha vakuval kattintnak a szemükbe, akkor sokkot kaphatnak (állítólag nagyon gyakran előfordul) és felöklendezik a napi betevőt, amit addig összegyűjtögettek, így aztán ők is és a fiókák is megint csak éhen maradnak. Szerencsére pozitív aspektusa is van a dolognak, mert ahol kiépítették a penguin encountert ott arra is figyelnek, hogy a pingvinek fészekrakási területei le legyenek zárva kerítéssel, és vadállatok, kutyák, macskák nem zavarják őket. Sőt sokszor mesterséges fészkeket is telepítenek ezekre a helyekre, ami nagyban növeli a pingvinek túlélési esélyeit. Szerencsére a pozitív hatás tűnik uralkodónak, és legalábbis az információs brosúrák szerint az elmúlt években megháromszorozódott-négyszereződött a parton élő pingvinkolónia létszáma. A partra totyogó pingvinek meglepően fejlett „szociális érzékkel” rendelkeznek. Például a párok egymást támogatják fel a meredek lejtőn a fészek irányába, sőt amikor egy-egy pár megáll piheni, egyikőjük szárnyával átkarolja a másikat, és bevárva egymást úgy pihennek pár percig mindketten. Többször megfigyeltük azt is, hogy amikor egy csapat pingvin partra vetődik, megvárják amíg az egyikőjük bátorkodik elindulni a fészkek felé, majd akkor mindannyian követik, de ha észreveszik, hogy ottmaradt véletlenül valaki a parton, vagy későn érkezett egy társuk, akkor visszafordulnak páran, és nem hagyják egyedül. Meglepő módon itt a Dusky Beachen nem kellett belépőt fizetni, akkor és addig nézegetted a pingvineket, ameddig csak akartad. Szerencsére még távcsövet is sikerült szerezni a pingvin-les kuckóban egy lelkes önkéntestől.
A másik pingvin találka, a kis (max 30 centi magas) kékszeműekkel való encounter, ahová 20:45-re igyekeztünk, mert ez a fajta pingvon nem szürkületkor, hanem csak tlejes naplemente után jön partra. Ez a program viszont már fizetős és meglehetősen show-jellegű, kiépített pingvon-néző-nézőtérrel és büfével. A kis kékszeműek sokkal nagyobb csoportokban totyorogva, bizonytalanul ácsorogva állnak a parton, amíg el nem jön egy általuk biztonságosnak ítélt időpont, amikor kimerészkednek és elindulnak fészkeik felé. Mi emberek lennénk a legintelligensebb lény a földön, de mégis hiába mondta el az idegenvezető ötször, hogy amikor a pinguk elindulnak a partra, mindenki térdeljen, vagy üljön le, nehogy ijesztő fókának tűnjön, és ne fényképezzen, különben az fentebb említett „katasztrófák” következhetnek be. Amint a turisták meglátták az első pingvint közeledni, mindenki felállt, bőszen mutogatott, kiabált és hadonászva villogtatta a fényképezőket. (rajtunk kívül és néhány kivételesen értelmes „állaton” kívül, ezért nekünk például nincsenek ilyen pingvines képeink, hiszen mindenképpen vakut kelett volna használnunk). Amint a pingvinek a fészekhez érnek, a fiókák (sokszor ki se várják, míg odaér anyuci, már az ajtóban totyorognak és kiabálnak), szamárbőgés szerű zsivajjal támadják le szüleiket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése