2008. november 1., szombat

OAMARU - PORTOBELLO - OTAGO FÉLSZIGET (2008. december 19-20.)












Reggel Pavellel (lengyel lakótárs) folytattunk értekezést a helyes utazás elveiről, majd házigazdánktól, Wendytől kapott csokikkal felszerelkezve indultunk el egy kis birkanézésre a város mellett vezető vándorúton. A birkák hangos bégetéssel jelezték nemtetszésüket, amiért megzavartuk a nyáj nyugalmát. Rövid séta után a birka kakis mezőn lesétáltunk megint a Dusky Beach-re paua kagylót gyűjteni. Rengeteg volt köztük, ami papírrétegszerűen szétmállott, de néhány eléggé megkövesedett volt ahhoz, hogy kibírja hazáig - ezeket összegyűjtöttük. Láttunk egy hatalmas, de tényleg hatalmas fókát, aki megint pár méterre közel engedett magához, de azért futásra készen voltunk, mert ha ez a monstrum megindul, ki tudja milyen sebességgel képes közlekedni.









Dél körül elindultunk Dunedin-be, ahol megpróbáltuk megtudakolni a turistaközpontban, hogy milyen ingyenes programok vannak, amiken részt vehetünk, vagy olyan séták, amik nem feltétlenül csoportosak, idegenvezetősek és méregdrágák. Ilyenkor mindig hülyének néznek minket, amikor egyszerűen sétaútvonalakról érdeklődünk, és mindig ilyen olyan cégeket ajánlanak, vagy irodákat, hogy ide-oda- menjünk és fizessünk be ennyit meg annyit és akkor majd kocsival elvisznek minket ide meg oda. Soha nem értik meg, hogy nem ez a cél, van kocsi, vagyunk mi és sétálni akarunk, szép helyeken, és érdekes dolgokat akarunk látni ennyi az egész. Általában mindig jobban jártunk ha elmentünk fish and chipsezni, vagy kávézni és a pincértől vagy tulajtól érdeklődtünk inkább helyi lehetőségek felől. Valahogy ösztönösen sikerült mégis (ma is) jó irányba indulnunk és egy albatrosz kolónia mellett kikötni, egy rendkívül szélfútta parton. Ide is persze épült egy turista-albatrosz center, ami alapvetően megint belépős stb lett volna, de most zárva volt, így mi kint álltunk, kicsit körbejártuk a sziklaszirtet, és estefelé elég sok albatroszt sikerült megfigyelnünk. Sőt, most, hogy így nem szervezetten mentünk, hanem kettesben és már elég kihalt volt azt utca, és sötétedett, sikerült pont összetalálkozni egy albatrosszal, ami az úton épp egy elütött nyulat vacsorázott.


Új Zélandon alapvetően kétféleképpen lehet nézelődni, befizetsz egy rakás pénzt, majd jön az idegenvezető kocsival, busszal akármivel, leültet egy nézőtérre, és eléd tereli a vadakat, vagy kirobbantja előtted a gejzírt, vagy elindulsz kérdezősködni, sétálni, és meglehetősen érdekes dolgokat látsz és sokszor sokkal de sokkal közelebb kerülsz a természethez és az élővilághoz. Mi próbáltuk ez utóbbi megközelítést alkalmazni, csak persze nem mindig sikerült. Ha persze a vadont választod, akkor ahhoz sokkal több kitartás és türelem kell. Akkor nem teszik eléd a fókát, hogy nesze nézzed, hanem megkeresed saját magad a fókás partot, milliméterről milliméterre csökkentve a távolságot közelebb kúszol és türelmesen, türelmeses vársz. Vagy este lesétálsz a partra és órákat vársz a szélben, hidegben, a fagyos földön kuporogva, mire a szürkületben félig megvakultan megpillantod végre az első pingvincsapatot, aki kitotyog a partra. Végülis ezek az utóbbi encounter-ek sokkal közelebb visznek az élővilághoz, és nagyobb élményt jelentettek számunkra.

Az Otago félsziget felé haladva, félúton útba ejtettük Moeraki-t, ahol megnéztük a nagyon különleges Moeraki Boulders képződményeket, amelyek gyakorlatilag hatalmas, nagy és kicsi medicinlabda kinézetű kristályos szerkezetű kőtömbök, amelyeket az erózió felszínre hozott, és amelyek most ott díszelegnek a vad partszakaszon a homokos tengerparton, mintha csak az istenek játék üveggolyói lennének. Maguk a kövek iszonyatosan régen megkövesedett élőlények elmeszesedett váza köré koncentrikus körökben épült kristályos rétegekből állnak. Természetesen a képződménynek van maori magyarázata is: réges-régen egy félisten hajózott a vidéken, s mivel már régóta úton volt, sok víz szivárgott a hajójába. Egy idő után nem bírta már kimerni a vizet a hajóból így az elmerült. A hajója és ő maga ma a közeli kis zátony és dombbá váltak, a rakomány pedig, ami gömbölyded edényekben és fonott kosarakban volt, kivetődött a partra, ott szétszóródott és megkövült.





























Másnap reggel bejártuk az Otago félszigetet. Állítólag ide koncentrálódik a sziget vadvilágának jelentős része, de mi rengeteg birkán kívül nem sok mindent láttunk. Megnéztük viszont a Marae-t, a maori közösségi házat. Ezek mindig mindenhol ugyanúgy néztek ki, ugyanolyan fafaragásokkal, és ugyanolyan árnyalatú piros festékkel bevont tiki-figurákkal voltak díszítve. Sajnos ezekbe a közösségi házakba csak meghívásos alapon lehet bejutni, így egy darabig ott tébláboltunk a környéken hátha sikerül összeismerkedni egy maorival, olyannyira, hogy meghívjon (hiú ábránd), de kora reggel volt és nem járt arra senki, így csak kívülről csodáltunk meg az épületet.

Utunkat a közeli híres Larnach kastély felé vettük. A kastély maga elég kicsi volt, de a kertje hatalmas és gyönyörű.. Különleges virágokkal mesterien megtervezett kert volt, szép lugasokkal, szökőkutakkal, fa deck-ekkel és kis kacskaringós sétaútvonalakkal. A kert egyik része Alice csodaországban hangulatot idézte, bronz szobrok ábrázolták a macskát, a kislányt, és egyéb mesebeli figurákat. Hosszú séta után beültünk a kastély korabeli éttermébe, pattogó kandallótűz mellett ittunk egy igazi gyümölcsteát. Olyat, amiből a megmaradt gyümölcsöket még meg lehet enni egy kis cukorral vagy tejszínhabbal, szóval igazit. Miközben virágmagot vettünk, hogy elvigyük haza és anyuék otthon újzélandi kertet varázsolhassanak magyar kis kertecskéjükből, összefutottunk a tegnap esti pingvines idegenvezető bácsikával, Alexszel. Nem is gondoltuk, hogy olyan titkai vannak -amikre hamarosan fényderült-, ugyanis ő többször is járt Magyarországon. Mégpedig olyan indíttatásból, hogy volt neki egy nagyon jó barátja, aki kimenekült a háború alatt Angliába, de a húga sajnos otthon maradt. Nos ez a barát megkérte Alexet, hogy nem-e venné el feleségül a húgát, csak így látatlanba, mert akkor a csaj is ki tudna „menekülni” külföldre, és állampolgárságot kapna. Miért is ne, egyezett bele végül Alex, és így lett neki magyar felesége pár hónapig, akitől aztán persze elvált. De azért látszólag egy kicsit mégis elő kellett adniuk, hogy csak szeretik egymást stb. hogy le ne bukjanak, ezért Alex néhányszor „meglátogatta” menyasszonyát Magyarországon.

Estére Te Anau-ba érkeztünk, úgy döntöttünk, holnap innen indulunk tovább, hogy befizessünk egy Milford Sound hajótúrára. A szállásunkon vicces módon, mintha olyan kicsi lenne a világ, megint összetalálkoztunk Andival és Andrew-val, új hátizsákos barátainkkal, akikkel korábban az északi szigeten futottunk össze.













Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése