WELLINGTON – PICTON – KAIKOURA (2008. december 16.)

Reggel nagyon korán keltünk, mert 7:25-re már kint kellett lenni a kompnál. Szerencsére ezúttal rendesen működött a hitelkártyánk, ugyanis volt egy pár alkalom, amikor cserbenhagyott minket és az nem annyira vicces. A komp maga nagyon szuperül felszerelt volt, kb egy kilencemeletes toronyháznak felelt meg, minden emeletén más-más jellegű szolgáltatásokkal, bár és étterem –emelet, tévészoba emelet, hatalmas sundeck stb, ahonnan majdnem lefújt minket a szél. A Tory szoroson keresztül érkeztünk és szebbnél szebb öblök mellett kompoztunk el. Megint összefutottunk a lepukkant gitáros gyerekkel, akivel a student hostelban szálltunk meg együtt Wellingtonban. Érdekes volt a srác, igazi életművész, aki elindult Amerikából egy szem gitárral és egy rövidnadrággal és busszal végigutazva Újzélandot legkedvesebb időtöltése az volt, ha kifekhetett a természetben gitározni. Egyszer olyan elmélyülten gitározgatott valami réten, hogy nem vette észre, hogy közben körülveszi egy kíváncsi tehéncsorda, akiktől végül hegyen- bokron-kerítésen átugorva sikerült csak elmenekülnie. Hát igen, veszélyes az elvontság. Amúgy a tehenekről mindig mindenki azt mondja, hogy buta békés jószágok. De azért én is tapasztaltam, hogy ha elindulsz az úton és mondjuk épp ott van egy tehéncsorda, akkor nagy a valószínűsége, hogy a buta jámbor tehenek csordában elkezdenek követni téged, először lassan, majd egyre jobban felzárkóznak, de az egész csorda ám.... egy idő után ez elég frusztráló tud ám lenni.... hiába jámborak meg minden.

Szóval visszatérve a történetre, megérkeztünk pár órás út után Pictonba. Itt ettünk egy igazi hamisítatlan fish and chips-t, a T&O nevezetű nagyon híres, és eszméleten régi és nagy múlttal rendelkező fish and chips-esnél, akinek már talán az ükapja is ugyanott volt fish and chips-es, úgyhogy itt igazán hatalmas adag és hamisítatlanul fekete-fehér újságpapírba csomagolt adagot kaptunk. Elég sokat szerencsétlenkedtünk itt Pictonban, hogy akkor pontosan merre is induljunk tovább a déli szigeten. Az útikönyvek szerint gyönyörű a Marlborough Sound, de annyi időnk nem volt, hogy mondjuk egy napig itt túrázgassunk a könyéken, ezért (szégyenszemre) kocsiba ültünk és tettünk egy kitérőt –négykeréken- a Queen Charlotte track felé. A gyalogtúrát viszont végül nem vállaltuk be. Tulajdonképpen három lehetőség van a Marlborough Sound megcsodálására: 1: egy méregdrága hajóút, de hajóból, hogy átjöttünk a szoroson nagyjából már láttuk az öblöket; 2: gyalogúton a híres-neves track-ek egyikén, ilyenkor ugyebár minimum egynapos sétákról beszélünk; 3: vagy autóval belőni egy jó útvonalat és a szerpentines úton meg-megállni egy-egy kiállónál és gyönyörködni a természetben. Nos, itt a déli sziget északi részén mi tehát ez utóbbit választottuk, és úgy döntöttünk inkább a Milford Sound-on hajókázunk majd egyet. Majd elindultunk délnek: cél Kaikoura volt és a „wild-wild coast”. Erre a részre nagyon kíváncsiak voltunk, mert állítólag erre a területre nagy fóka és delfinállomány koncentrálódik, s el sem tudtuk képzelni, milyen is egy fóka/delfin vagy pingvin-encounter (az újzélandiak tipikusan minden ilyen programot „encounter”-nek, találkozásnak hívnak). Ekkor még nem tudtuk, hogy milyen fagyos egy-egy ilyen ”encounter”.

A várostól pár kilométerre északra már látszott, hogy milyen gyönyörű a táj és milyen vadregényes a part. Egyébként Pictontól Kaikouráig is nagyon szép volt az út, szinte cowboynak képzelhetted magad, amint vadnyugati négykerekes-paripádon elhajtasz a sárga hangafüves, dimbes-dombos, karámokkal szabdalt táj mellett. Kaikoura egyszóval lélegzetelállítóan szép volt! Épp ment le a nap, amikor megérkeztünk, a napsugarak narancsszínűre festették a partszakaszt és aranylóra a hullámokat, amelyeken pár hullámlovas gyakorolt. A partvonalon meredeken emelkedett a domboldal, baloldalt a sziklás partokon pedig fókák pihentek-játszottak. Persze megálltunk, és kúszva-mászva annyira közel próbáltunk menni a „vadállatokhoz”, amennyire azok engedtek anélkül, hogy elijesztettük volna őket, hiszen mikor adódik egy magyar embernek lehetősége arra, hogy pár méterről nézhessen farkasszemet egy fóka-kutyapofival. Azért írom ezt, mert annyira kutya-jellegű sötétbarna szemük van, és pont olyan ártatlanul, kíváncsian és fürkészően tudnak rád pillantani egyenesen a szemedbe, mint egy kutya a gazdijára. Állítólag különben egy szabály van: ne menj a fóka és a tenger közé. Ha ezt betartod, akkor a fóka támadni biztos nem fog, mert ott van neki a menekülési útvonal, de ha azt elzárod -mert közé és a tenger közé állsz-, akkor ki tudja mi történhet. Bár szerintem még senki sem tudott véres fókatámadásról beszámolni. Ezek az állatok inkább félénkek voltak, mint vérszomjasak. Nagy harcok mentek ám a legjobb napozóhelyért és volt is egy hatalmas hím, aki elkergette a kisebbet egy csodás szikláról, ami pont megfelelő volt neki ahhoz, hogy.... rövid rángatózás után..... kihányja a vacsoráját..... Nem tudom hány embernek sikerült eddig okádó fókát videóra venni, de nekünk van egy ilyen felvételünk. Feljebb sétáltunk a parton, és bármerre mentünk mindenhol az országúttól alig pár méterre lent a sziklás parton százával sütkéreztek a fókák. Isti lekúszott az egyikhez és próbálta tapsikolással cirkuszi mutatványokra késztetni, de szerintem a fóka jobban szórakozott az előadástól. Valójában csak a figyelmét akarta felhívni, hogy ne arra ébredjen, hogy egy idegen alak néz farkasszemet vele tőle fél méterre. Mindenesetre felvették a kommunikációs kapcsolatot és hosszú percekig nézegették, méregették egymást. A kisfóka izgett-mozgott, zavarában himbálózott ide-oda, de mégis 1-2 méter közel engedett minket magához.

A fókák szaga egyébként iszonyatosan átható. Leginkább egy eső utáni ázott kutya kennelre hasonlít. Ha már az illatoknál tartunk, minden egyes helynek ahol jártunk nagyon jellegzetes illata volt. Taveunin a virágos, kicsit ázott földszagú, fűszeres, korhadt fás illat dominált, Rotoruán pedig nyílván a kénes-záptojásos lábszagú gázok illata hagyott mély nyomot, amik a gejzírekből és fumerolákból törtek elő. Ami először orrfacsaró, de aztán elég hamar megszokja az ember. Sőt furamód, amikor elhagytuk Rotoruát, szinte hiányzott ez az átható illat.
Aznap este már nem tudtunk más programot szervezni, mert egész délután a fókákkal voltunk elfoglalva, így estére értünk csak a Kaikoura Holiday Parkba, ahol megint a sátorozás melett döntöttünk. Ezzel csak az volt mindig a baj, hogy egy idő után lekapcsoltak minden lámpát a parkban, így volt egy fejlámpánk, azt akasztottuk fel a sátorban és az volt a világításunk. Csak hát ez mindig azt jelentette, hogy amint felkapcsoltuk, nemcsak mi láttunk, hanem mindenki más is tisztán látott minket.