2008. november 1., szombat

SUVÁTÓL NADIIG (VITI LEVU) (2008. november 28-30.)












Suva és egész Vanua Levu valahogy teljesen más, mint a kis Taveuni. Még az emberek is mások. Míg Taveunin egyértelmű volt mindenkitől a kedvesség, az őszinte mosoly és a köcsönös segítőkészség, itt ha valaki rád mosolygott biztosan pénzt akart kérni, vagy erőszakosan behúzni az éttermébe, a taxijába, vagy rád próbált erőltetni egy szívességnek látszó dolgot, ami után persze benyújtotta a számlát. Itt ha valaki rád köszönt, az sohasem volt „csak úgy” kedvesség és kétszer meg kellett gondolni hogy kivel állsz szóba. Egyszóval mostantól bent voltunk a turistaközpontban, és a dörzsölt nagyvárosi átverős játékban. Taxiba ültünk (nem akkora luxus, mint amilyennek hangzik, ugyanis még mindig mindenhol pár száz forint egy-egy fuvar és nem tudtunk máshogy mozogni ezzel a fejenként több mint harminc kilós csomagáradattal amink van), és több szállás megnézése után a Harbour Light Inn nevű szálláson kötöttünk ki. Hogy mennyire közvetlenek az emberek? A taxis félúton meghívott minket a testvére holnap tartandó esküvőjére a szomszéd faluban.

A szállásnak elég rossz híre van a városban, mert állítólag csak „arra” használják a szobákat, és elég ritka a hosszútávú bérlés. De ez minket nem érdekelt. Az egyik legolcsóbb, legtisztább, és legszebb hely volt amit csak láttunk. Kit érdekel, hogy ki mit mond rólunk, vagy ki mire használja. Mindössze az volt a meglepő, hogy a mosdókagyló fölött egyáltalán nem volt tükör (senki még véletlenül se hiányolta, hisz nem borotválkoztak itt reggel a férfiak), viszont az ágy melett hatalmas tükör díszelgett, szekrény pedig egyáltalán sem volt ruháknak vagy esetleg csomagoknak. Minek is.. nem jött ide senki sok ruhában és sok cuccal. Lepakoltunk és nyakunkba vettük a várost.

Suva összességében egyáltalán nem volt nekünk szimpatikus. A Taveuniak sem beszéltek róla nagy rajongással, de most mi is láttuk, hogy egy személytelen, nagy indiai lepukkant városhoz hasonlít leginkább, lenyúlós kofákkal, turistákat letámadó helyiekkel, koszos, büdös piacokkal és gagyibbnál gagyibb kis boltokkal. Városnézés közben eleredt az eső, így a helyi - egyébként nagyon szép- botanikus kertnél -az Albert Parknál- beültünk egy helyi indiai kifőzde sátra alá. Amíg itt teázgattunk összebarátkoztunk egy meglepően jólszituált konténerkereskedő hapival, aki felajánlotta hogy ha már ide vetődtünk, tart nekünk egy kis rögtönzött városnézést. Beültünk a kocsijába, ő pedig elvitt minket a Parlamenthez, megmutatta az elnöki rezidenciát és kitett minket a suva-i múzeumnál ahová eredetileg tartottunk. Ez volt az első jó dolog ami aznap történt velünk, vártuk is hogy a végén benyújtja a számlát, de amikör megkérdeztük tartozunk e valmaivel csak kedvesen jó utat kívánt nekünk. A Parlament érdekes épület: úgy nézett ki, mint egy hatalmas tradicionális pálmaleveles tetejű épület – természetesen luxus kivitelben és kő falakkal. Az elnöki rezidencia, ahol a diktátor töltötte mindennapjait viszont hatalmas és fényűző volt. Az államformáját tekintve Fidzsi diktatúra, ahol az elmúlt 20 évben 4 puccs tört ki, szerencsére békés kimenettel. Emiatt a politikai instabilitás miatt kerül a szerencsétlen szigetország folyton turisztikai tiltólistára, igaz a turisták számára ebből semmi nem érezhető. Állítólag a politikusok próbáltak faji ellentéteket kelteni (a népesség majd fele ugye hindu, a masik fele pedig melanéz) kevés sikerrel. Kevesebb lett a korrupció állítólag (vagy csak kevesebb tudódik ki). Várják a demokratikus választásokat, amit a jelen levő diktatorikus kormány rendre halaszt, nem véletlen. Az államstruktúra érdekessége ugyanis az, hogy még mindig működik a törzsi rendszer. A falvaknak vannak főnökeik, azután több falunak is egy, és így tovább. A legmagasabb főnökök pedig nem kis politikai befolyással bírnak, hiszen lényegében mindig az történik, amit ők mondanak. Ilyen rendszerrel pedig ugye a demokrácia csak névleges fogalom...
A múzeum rendkívül érdekes volt! Mi ritkán megyünk múzeumba, de ha egyszer ott vagyunk nagyon lassú múzeumlátogatónak számítunk. Mindent szeretünk elolvasgatni és bizonyos tárgyak fölött beszélgetni. Így persze zárásig nem végeztünk és alig várták, hogy kimenjünk és ránk kapcsolhassák végre a lámpát. Harci buzogányok mellett láttuk a fidzsi kannibálok által felfalt hittérítő Thomas Beckett megmaradt cipőtalpait is, amiket állítólag a nagy emberevők rágtak-rágtak, de csak nem sikerült lenyleniük. Láttunk gyönyörű ünnepi tapa-ruhákat (amit barkából posztósítanak) és harci sisakot, ami történetesen egy porcupine fish (magyarul gömbhal) bőréből készült. Láttunk cápafogakkal kivert fakardot, és egy angolna szellemét magában hordó varázsbotot is. Hazafelé megint eldöntöttük, hogy ha valaki mégegyszer megkérdezi tőlünk hogy „where are you from?” (ami egyébként naponta 100 szor hangzott el), azt fogjuk válaszolni, hogy Nyugat-Szamoaiak vagyunk.
Suvában több korábbi ismerősünkkel összefutottunk, többek között Kim-mel, Aaron feleségével és Dave-el is, azzal a milliomossal aki szíveskedett Savusavuban megmutatni nekünk a luxusvilláját anno az építtető társaság jóvoltából.

Másnap reggel még nem voltunk biztosak benne, hogy akkor most hogyan tovább. Vagy északról, vagy délről szerettük volna a tengerpart mellet körbeutazni a szigetet és megnézni néhány szép partot.

Elég döcögősen indult a napunk, mert próbáltunk kocsit bérelni, ami nem is annyira egyszerű. Először is az újság és internetes hirdetések mind kamuk, valójában a kocsi a többszörösébe fog kerülni. Inkább vettünk egy helyi telefonkártyát és utcai fülkéből próbáltuk letisztázni a bérlési feltételeket. Végül a Budget Car melett döntöttünk, ahol egy kis új tipusú metálszürke Suzuku Swiftet béreltünk és egyből be is foglaltak a számlánkon 700 dolcsit letétként. Elég rizikós művelet volt itt a világ végén, de nem volt más választás. Úgy teveztük, hogy bérlünk kocsit 3 napra és azalatt vagy északra, vagy délre kerülve eljutunk Nadi-ig, ahonnan majd továbbrepülünk Új Zélandra.

A három napra tervezett útszakaszt végül rosszul becsültük fel, és egy nap alatt teljesítettük. Pedig nehezen indult az utazás. Kezdem azzal, hogy amint kiértünk a városból, vagy talán még ki sem értünk, akkora durrdefektet kaptunk, hogy csak na. Egyből meg kellett állni és még szerencse, hogy épp ott volt néhány halárus marcona fidzsi fiatal. Gyorsan kicserélték nekünk a kereket és elirányítottak a legközelebbi gumishoz, akit nagyon reméltük hogy vasárnap is dolgozik. A nyomi kis pótkerékkel ugyanis maximum 50-60-al lehet menni, így az nem volt alkalmas hosszútávra, főleg, hogy akkora kátyuk tarkítják az utat, hogy a közlekedés terepjáróval ajánlott. Útközben kérdezősködtünk, hogy merre van a gumis pontosan, de végül csak egy pár éves kissrác tudta elmondani hogy van a falujában (ahol egyébként aznap volt az ominuzus kihagyott esküvő) egy ember, aki gumit javít. Így belültettük a kocsiba, a mamájának (aki amúgy nem aggódott túlságosan) megígértük, hogy a srácot épségben visszahozzuk, és elmentünk a faluba. Az öreg persze nem volt otthon, így nagynehezen kikeveredtünk a faluból és találtunk végre egy nagy céget, az éppen zárni készülő Carpenter Motorst. Itt hivatalosan kijelentették, hogy nem lehet megjavítani a kereket, majd jövőhéten vehetünk újat. Hál istennek hosszas unszolásra, és mert nem tágítottunk, az egyik alkalmazott végre hátra ment, előhozott néhány használt gumit, és felrakott egyet a kocsira. Mikor megkérdeztük lehet-e kártyával fizetni, csak halkan súgta, nem: készpénzben ide a zsebbe. Megértettük és kifizettük neki, végülis mindenki jól járt.

A kis kaland után végre elindulhattunk mégegyszer ugyanazon az úton Suvából Nadi felé. Első megállónk a Pacific Harbour volt. Itt találtunk egy jó kis strandot, igazán fidzsi hangulattal. Egyetlen turista sem volt, viszont annál több helyi, akik önfeledten piknikeztek, strandoltak, ugráltak. Olyan furcsa volt azt látni hogy nem fürdőruhás sznob fehér turisták úszkálnak vagy ölelkeznek csendben, hanem egyszerű, fekete bőrű fidzsi emberek, pólóban, sortban ugrálnak, pancsolnak a vízben, hatalmas a gyerekzsivaj, piknikpokrócok és sátorkezdemények a parton. Itt a Pacific Harbourban azért álltunk meg, hogy csináljunk egy cápás merülést, hiszen itt a világon talán egyedüli módon védőkosár nélkül, botra szúrt haldarabokkal etetik a tigris, bika, szirti és egyéb cápákat. Nagyon rákészültünk, de hiába jártunk három búvárbázison is, mindenhol csak a hét bizonyos napjain merülnek cápásat, és sajnos nem volt arra lehetőségünk, hogy két napot dekkoljunk itt, ahol semmi más látnivaló nincs. Mellesleg a kocsit is vissza kell adnunk Nadiban és addig oda kell érnünk. Nagyon fájó szívvel indultunk tovább. Következő állomásunk Singatoka volt, aminek egyetlen látnivalója a hatalmas homokdűnék. Mire odaértünk bezárt a nemzeti park, amin keresztül állítólag fizetség fejében a dűnéket meg lehetett volna közelíteni, de semmi gond, a helyiek kis unszolásra rebesgetni kezdtek egy rövidebb és egyben ingyenes utvonalat, aminek kiléte és pontos helye meglehetősen bizonytalan volt. Csak annyit tudtunk, hogy valahol a hivatalos bejárat „mellett”. Hmm elindultunk egy kacskaringós kátyus mellékúton, aminek végét még nem láttuk, de már nagyon rutinosan tudtunk információt szerezni a helyiektől így végül sikerült azt is elintézni hogy beparkolhassunk egy helyi család kertjébe, hogy a kocsi „biztonságban?” legyen, míg mi dűnét nézünk. Bevállaltuk ezt is, hisz igazából szinte mindig mindent bevállaltunk az út alatt. Már sötétedett, amikor mezítláb elkezdtük megmászni a csupa homok sivatagi jellegű óriási dűnéket. Állítólag itt lehet sand tobbogan-ozni, de ilyet nem láttunk sehol sem a környéken, annál inkább lehetett talpon csúszni a puha és este hűvös homokban. Nagyon élveztük. Hihetetlen szép és nyugodt volt itt fent a homokdűnék tetején állva nézni a csillagokat. Rajzoltunk egy közös (Edi+Isti, love) szívet a dűne tetejére, aztán leszánkáztunk és visszasétáltunk a kocsihoz.
Úton tovább Nadi felé még belebotlottunk egy nagy indiai készülődésbe. Fantasztikus színes ünnepi ruhákba öltözött indiaiak özönlötték el a falu utcáit és csillogó papírba kötözött ajándékokkal a kezükben igyekeztek valami közös ünnepségre. Úristen annyira más ez a kultúra, annyira mások az eszközök és külsőségek, amikkel ünnepelnek...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése