Kora reggel indultunk Kerikeribe, ahol megkerestük az Old Stone Store House-t, ami egy kedves kis tavacska mellett állt, ám inkább tűnt nyugdíjas klubok kedvenc kirándulóhelyének, mint turistaközpontnak. Ez volt Új Zéland első kőépülete, és korabeli állapotát megőrizve, korabeli kosztümökbe öltözött kisasszonyok várták az érdeklődőket egy teljesen korabelien berendezett boltban. Nagyon ari volt, de mondom inkább mami-papi igényeit elégítette ki. A túlparton egy rekonstruált maori falu volt, minket inkább ez vonzott. Meglepő volt, hogy milyen pici kunyhókat eszkábáltak maguknak a maorik, mi alig fértünk be egyik-másikba. Persze azért bemásztunk mindegyikbe. Állítólag azért volt ilyen alacsonyan az aprócska bejárat, mert akik meg akarták őket támadni, csak négykézláb, fejjel előre tudtak behatolni. Így persze hamar a bent lévők baltáival kerültek közeli ismeretségbe és hát...fő nélkül távoztak. Ezt nehéz elhinni, hiszen a szalmakunyhókat valószínűleg egyszerűbb lett volna a támadólnak felgyújtani...de akkor még inkább a közelharc volt a divat. Az aprócska építkezésben az is közrejátszott, hogy így könnyen be tudták melegíteni a testükkel a kis helyiséget. Később is láttunk ilyen ötletes dolgokat, például a kis kalyibák mellett, ahol az élelmeiket tárolták, csináltak egy alacsonyabb „elterelő” raktárt is a patkányoknak, hogy azok inkább ott falatozzanak.
Estére meg akartuk nézni a régióban található Kauri fa parkot, ami egy ősi óriásfenyő fajta, de itt kellett először rájönnünk milyen hatalmas ez az ország... Visszaindultunk inkább Whangerei felé, de szerencsére útba ejtettünk egy meglehetősen bizarr helyet, a Nagwha public hot pools-t. A hely természetes forró vizes forrásokra épült 8 db fadeszkákból eszkábált kis vályúból állt, amely mindegyikében különböző színű, ásványanyag tartalmú, hőmérsékletű, záptojás szagú anyag fortyogott. A hely annyira bizarr volt, hogy nem tudtuk elképzeli, hogy belemegyünk ezekbe a disznódagonyázónak is beillő vályúrendszerekbe. A tulaj elmondta, hogy este leszivattyúzza a medencéket, és azok természetes módon reggelre újra töltődnek, s, hogy ne vicceljünk már, ilyen lehetőségünk soha többé nem lesz, és különben is bár most egy lélek sincs a „spa”-ban, de egyébként idejár Új Zéland apraja-nagyja. Ezzel meggyőzött minket, és bemerészkedtünk. Nagyon érdekesek voltak ezek a vadnyugati fürdővályúk. Aljuk vulkanikus homok-iszap, némelyik inkább kénes, a többi inkább szilíciumos, vagy olajos volt. Annyira nem tudtunk betelni a tavaszias késődélutáni napon a szabadtéri, kellemesen meleg, nyugtató gyógyfürdővel, hogy muszáj volt egyikből a másikba mártóznunk. Isti kitette magát az amőbás agyhártyagyulladás veszélyének is, annyira belemerült a dagonyázásba. Az van ugyanis, hogy csak napokkal később értünk ahhoz a részhez az útikönyvben, amely részletesen taglalja, hogy semmiféleképpen nem ajánlatos ilyen természetes tavakba merülni és főképpen a fülünket vagy orrunkat, vagy szánkat bevizezni, mert elég nagy az esélye, hogy az itt elő paraziták/amőbák vagy nem is tudom pontosan milyen de rendkívül undorító és veszélyes lények bemásznak az agyadba és ott csini kis gyulladást okoznak. Hát mi ott bugyborékoltunk a vízben és be is kentük az arcunkat a vályúk alján lévő gyógyiszappal, úgyhogy ennél jobban nem is dagonyázhattunk volna, de azóta nem dagad a fejünk, úgyhogy ezt megúszottnak ítéljük. Estére egy kiadós báránysztéket sütöttünk, amit az áruházakban előkészítve lehet lefóliázva kapni – itt eléggé olcsó minden, főleg, ami bárányhúsból van, és nagyon jó minőségű, nekünk pedig külön kuriózum hogy szinte mindig bárányt ehetünk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése