Hatalmas sikerélmény ért minket a bécsi reptéren, amikoris sikerült feladni az összes túlsúlyos cuccunkat, így legalább már azt tudtuk, hogy Aucklandig nyugtunk lesz. A varázsszó: „de hát búvárcuccunk van, és erre ugye van kedvezmény!?” – még akkor is, ha ezt nem minden esetben lehetett volna igénybe venni. Ezzel az irtó hosszú Bécs-Auckland útvonallal csak egyetlen baj van, hogy állandóan felébresztenek valamiért, vagy a pilóta dumál a semmiről, vagy épp át kell szállnod, vagy kitölteni valamit, vagy egyebek, sőt nem árt néha felállnod és mozogni egy kicsit trombózis-megelőzésképpen. Így aztán megnéztünk vagy öt-hat filmet az előttünk lévő szék hátoldalába beépített képernyőkön. A választékra szerencsére sokat adott az ANZ, így végre utolértük magunkat a kimaradt mozifilmekkel. Kis izgalmat jelentett a Los Angeles-i átszállás, valamikor hajnaltájt, amikor letereltek mindenkit a repgépről át egy terminálba. Ujjlenyomat, arcképkészítés, leellenőrzés, ilyen olyan iratok beadása miszerint bevalljuk, hogy soha nem voltunk terroristák és nem is fogjuk legyilkolni a teljes amcsi lakosságot és igen-igen jó és megbízható emberek vagyunk, majd végre visszatereltek minket ugyanarra a gépre (ami időközben megtankolt és ami miatt az egész hercehurca volt), és folytathattuk utunkat. Az az érdekes ebben a hosszú utazásban, hogy rettentő sokáig van napfelkelte/naplemente, hiszen haladunk együtt az „idővel” (eltolódással), így aztán hosszú órákig lehet gyönyörködni a felhők felett le/felmenő napban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése