November 21-e van. Ma reggel hátunkra kaptuk a fejenként kb 30 kilós csomagjainkat, elköszöntünk Nigeltől, Caroltól, Tawake-től, Wanitól, Say-tól, Christinetől, Bula Mamitól, a boltos sráctól sőt még a takarító nénitől is, legtöbbjükről készült búcsúkép és kiálltunk a buszmegállóba megvárni A buszt. A bizonyos egyetlen buszt, ami Lavenába szállít minket, ahol állítólag csodás vízesések és egy nemzeti park van. A 2-3 órás koszos buszút során (a csomagokat a busz oldalnyílásába kell alul behajigálni a tárós-krumplis zsákok mellé, amelyek egy-egy nagyobb döccenőnél akármikor leeshetnek és valljuk be elég ramatyul néznek ki egy 3 órás poros földút után) gyönyörű tengerparti tájakon haladtunk át. Szerencsére a fidzsik nagyon segítőkészek és erős jól megtermett emberek, így ha egyedül nem is, de a segítségükkel sikerült Lavenában az összes csomagot a buszmegállótól pár méterre lévő szállásig a Lavena Lodge-ig elcipelni. Nos, ez volt életünk eddigi legszörnyűbb szállása, őszintén kritikán aluli, de nincs választási lehetőség. Ez a szállás "A szállás", az ottani és egyetlen!!! lehetőség a fedett alvásra. Úgyhogy mit tehettünk, bepakoltunk. Még aznap befizettünk egy kajakos vezetett kirándulásra Simone-val a helyi idegenvezetővel. A túra abból állt hogy kievezünk a tengerre kétszemélyes kajakokkal, kerülünk egy nagyot (ez esetben a háborgó tengeren, így leckét vettünk a „hogyan állítsd be a kajakot, hogy szembe kerülj a legnagyobb hullámokkal” tanfolyamból is), majd felevezünk két folyón 3 vízesésig. A tájat, amit útközben láttunk nem lehet leírni, sajnos keményen kellett evezni hogy lépést tartsunk Simone-val, így fénykép kjevés készült, azok is elmosódottak lettek, de ködbe burkolózott őserdővel borított dombokat-hegyeket kell elképzelni a parton. Tisztára "Gorillák a ködben"-hangulat. A part mellett pedig sejtelmes mangrove erdők. A három vízesés, ahová beeveztünk gyönyörű volt. Isti le is ugrott mindegyikről, én ezt sose merném. A harmadik annyira magas volt, hogy még lenézni is szédítő. Biztos jó élmény, és be is lehetett állni a vízesésen belül egy kis mélyedésbe, ahol állva a víz erősen masszírozta a hátad. A fidzsik mindig felfedezik ezeket a rejtett lehetőségeket.
Amíg Simone és Isti bohóckodtak én trópusi halakat etettem sajtos chips-el (ne gyilkoljatok le környezetvédők) ez igenis helyi szokás volt, a kisgyerekek mind ezt csinálták, majd leraktuk a kajakot, és kezdetét vette több órás dzsungeltúránk az esőerdőn át. Ez az erdő volt hajdanán a helyszíne a véres kannibál háborúknak. Láttunk narancssárga, csak Taveunin élő galambokat, Simone pedig megmutogatta nekünk az egyes nővényeket: a kávát, a tárót, a cassava-t, a helyi nádat, a tahiti gesztenyefát aminek a törzsét püfölve hívták össze a hadviselő csapatokat, sőt megtanított minket helyesen feltörni a kókuszdiót és megmutatta, hogy az enyhén rothadt kókuszdió erjedésnek indult belső csírája is milyen finom. Időközben eleredt egy durva zuhé, így mintha mosógépbe kerültünk volna, csontig átmosódtunk mire hazaértünk. De ez a eső már egyáltalán nem zavart minket, a fényképezőgép vízálló tokban volt, mást meg nem érhet kár. Lavenába visszaérve 6 körül megérkezett a vacsink (10 dolcsiért készítették a faulban ha jól emlékszem) ami nem is nézett ki rosszul, banánchips volt (pont olyan mint a krumpli), valami neonzöld szálkájú hal, tészta és ananász. Azóta is emlegetem, olyan finom volt. Csak persze nem kell belegondolni, hogy melyik vityilló padlóján és pontosan hogyan és miből készült. A szálkákkal teli, egyébként üres tányért otthagytuk az asztalon (mivel a konyhában már el volt zárva a víz, így esély nem volt elmosogatni, vagy fogatmosni), de mire visszanéztünk a kutyák már lenyalták az összes szálkát. Csoda, hogy nem haltak bele. Másnap vettünk is nekik kenyeret és halkonzervet, és azt ették, mintha a legfejedelmibb eledel lenne, amit valaha is láttak.
Másnap még mindig Lavénában voltunk. Nagyon korán keltünk és tettünk egy reggeli sétát a parton. Találkoztunk néhány csapatéval tűzifát gyűjtő kissráccal, és néhánnynal, akik a parton bújócskáztak (előlünk). Épp feltörni készültünk egy kókuszdiót, amikor odagyűltek körénk és együtt eszegettünk-beszélgettünk egy kicsit, bár ők kifejtették, hogy nem nagyon kérnek, mert már teleették magukat ma reggel hasonló finomságokkal. Majd a 11 órás buszra pattantunk, hogy megnézzük a közeli Boumában a híres nemzeti parkot. 1200 forintnyi belépőért kaptunk egy kézzel rajzolt térképet, és útmutatást, hogy hogyan jutunk el a 3 vízesésig. Könnyű sétának gondoltuk, de végül kemény egynapos túra lett a dologból. A dzsungel csúszós, agyagos talaján kapaszkodva fel- csúszva le, miközben egy bottal az ösvényen hálót szövögető hajba akadó pókokat próbáltuk elhessegetni az útból. Az útbaigazító néni főzött nekünk gyorsan egy curry-s rizst, hogy teletankoljunk az útra (én gondosan eltettem a maradékot a Lavenai kutyusoknak, igaz, hogy ott pállott egész nap a csomagomban, amit vittem, de este hogy örültek ennek is......) majd elindultunk a vízesésekhez. A Bouma nemzeti park valóban gyönyörű és az első vízesésig, ami mintegy 10 perc a bejárattól, valóban szépen karbantartott... Utána? Nos, utána jön a hardcore dzsungel. A helyiek, és a turisták nagy része csak az első vízesésig jut el vagy akar elmenni. Itt fürdőznek, ugrálnak, halakat etetnek, tovább nem is mennek. Ilyet sokszor tapasztaltunk. Milyen már pl egy olyan fidzsi fiatal, aki még sosem sznorkizott, azaz egyszer igen, de az húha nagy élmény volt neki. El sem hisszük, amikor ilyeneket mondanak..., ha itt laknánk, biztos egész nap vízben lennénk.
Dzsungeltúránkat majdnem többször feladtuk, mivel azért eléggé párás meleg volt, és meglehetősen magunkra voltunk utalva. Nem is tudtuk, mit tettünk volna, ha egy kiadós zivatar támad, és még a kicsi sáros út is eltűnik. De végül is megérte. Láttunk hatalmas pókokat, nagy papagájokat, rákokat és rengeteg pókhálót, amelybe könnyedén belegabalyodik a gyakorlatlan dzsungeltúrázó. Az első vízesésnél elidőztünk egy darabig, mert találkoztunk két kissráccal, akik fennhangon nagy beleéléssel énekeltek valami fidzsi gyerekdalt, miközben fent ültek egy kis fahíd korlátján és háttal előre lovaglóülésben csúszkáltak a fa-korláton ülve, általában olyannyira átéléssel, hogy a nadrágjuk minduntalan lecsúszott, így mi azt láttuk hogy két csupasz gyerekfenék közeledik-távolodik fennhangon énekelve...
Visszatérve a túráról, órák voltak még hátra a busz indulásáig, így leültünk a visitor center előtti kis kertbe, és miközben az egyik helyi fiatal fidzsi nótára állította a rádiót, mi a mellettünk lévő kis patak betonhídja alatt játszadozó gyerekeket néztük. Játszottak, ugráltak, az egyiknek a kezében a fából eszkábált géppuska, annyira nem illett ide, szerinte meg mi nem, így gyorsan le is lövöldözött vele miket. Jó volt nézni, hogy itt a gyerekek egymással játszanak kint a szabadban, és nem a szobában a számítógép előtt. Nemsokára előszállingóztak az udvaron is a kisebb nagyobb malacok, amiknek még a bordája is kilátszott, tyúkok és kiscsirkék. Igazi falusi hangulat.
Nemsoká jött a busz és a vacsoránk is várt már, sajnos letakarva egy olyan büdös piszkos törölközővel, hogy majd elsírtuk magunkat, de ezt gyorsan elfelejtettük és megettünk mindent – itt az van, amit kapsz, és nem az amit szeretnél. Sajnos a vizet addigra elzárta a „nagyfőnök” így se mosakodni, se fogat mosni nem tudtunk, ami elég frusztráló volt egy egynapi dzsungeltúra után.
Hamarosan itt hagyjuk ezt a helyet, de muszáj egy kis kitérőt tennem bogár és békaügyben. Az ember ugyebár itt pár nap megdöbbenés után lassan feladja alapvető civilizációs igényeit és mindössze arra vágyik, hogy legyen ivóvíz és egy fekhely, (vagy tiszta talaj) ahová lehajthatja a fejét, vagy leteheti legalább a hálózsákját. Ezeket az alapvető dolgokat feladni azonban már kihoz a sodromból. A Lavena Lodge elfelejtett ugyanis szólni, hogy nincs víz este 6 után és reggel 10 előtt. Emellett, amikor éjjel arra ébredsz, hogy egy hatlalmas bogár (6 centi hosszú és egy centi széles csótányokról beszélünk nagy undorító csápokkal) mászik rajtad, vagy hallod felmászni az ágy lábán, és még a villanyt sem tudod felkapcsolni –hisz nincs áram-, hogy megnézd hol is van, rálépj, vagy lefújd vagy akármi, akkor az már nem vicces. A sötétben kucorogsz az ágyon és azon gondolkodsz, hogy hányan lehetnek még ilyenek körülötted. Vagy kétségbeesetten ugrálsz az ágyon és a vaksötétben próbálod előbányászni csomagod (80—90 literes zsákod) legaljáról az életmentő zseblámpát… idegtépő.....én végső megoldásként féléber állapotban bóbiskoltam végig a hajnalt. Ja, éjjel megpróbáltam kinyitni az ajtót, mert onnan beszűrődött egy kis fény, de amint kinyitottam bogarak hada indult el az ajtó felé, hogy lerohanjon, így amilyen gyorsan csak tudtam becsuktam. Ezután tízpercenként zseblámpával pásztáztam az ágyat és a padlót. Hajnalban fejlámpával szerencsétlenségemre még a Wc-re is ki kellett mennem, de egyből meggondoltam magam, mert amint kinyitottam az ajtót a fejlámpa fényére vagy hat hatalmas varangy gyűlt a lábam elé és egyenesen felém fordulva támadóállásba helyezkedtek. Hál istennek a hajnal első fényeivel eltűntek a csótányok így 5-7 között sikerült kicsit alukálni, majd hétkor gyorsan pattantunk is az első buszra, ami elvitt minket Lavenából. Gyönyörű hely, de bogaras.....
Következő úticélunk: Korien Wharf- ból hajóval Vanua Levun Buca Bay-ig, majd busszal a hibiszkusz úton át Savusavu-ig. Az egyetlen kis busz, ami körbe járt a szigeten sokkal több embert és zsákot ,csomagot, meg ablakon ki-be adogatott gyerkőcöt tud szállítani, mint gondoltuk. A két órás út alatt a kikötőig minden egyes faluban még annyi ember és csomag szállt be, hogy mindig azt hittük ennél tovább már nem terhelhető a rozoga kis járgány. De kibírta, becsületesen, bár az emelkedőkön hevesen kellett biztatni, hogy ne guruljon vissza.
A kikötőben sem fogadott sokkal másabb látvány. A kis komp inkább egy pici színes játék hajócskára emlékeztetett. Az „emeletén” priccsek voltak, ahová derékig hajolva kellett bekúszni. Az emberek a pár órás út alatt Buca (ejtsd Budha) Bay-ig itt élték kis életüket. Volt, aki kivetette a horgászzsinórt és közben halat fogott a „menethullámban”, majd ott helyben agyon is ütötte ki is ki is belezte, ahogy illik. Volt, aki gyereket szoptatott vagy tett tisztába, volt aki nagy lavórból kézzel etette egész családját, s ha leesett egy kis tészta az se volt gond, valaki még simán felszedte a földről és beletömte mondjuk egy kisgyerek szájába. Egyszóval zajlott a fidzsi élet rendületlenül. Főleg nők voltak az utasok, így káva bödön most nem került elő, de ha férfiak lettek volna, biztosan nem hagyják ki azt sem. A kikötőben megint feldobáltuk rengeteg cuccunkat egy másik ugyanolyan rozzant buszra, és megkezdtük a 3 órás utat Savusavuig a hibiszkusz úton. Az út valóban nagyon érdekes volt, változatos tájakon vezetett át, durván elénk tárta a környező falvak nyomorát -hozzáteszem itt a 2. legnagyobb szigeten sokkalta jobb állapotú bódékban laktak, mint Taveunin- de az emberek még mindig rendkívül egyszerű életét. Viszont az emberi kapcsolatokat is láthattuk. Egy-egy buszmegállónál már ott várakoztak az utazók rokonai, és ha nem is szállt le ott az adott néni a kisbabájával, a babát akkor is kiadták az ablakon (vagyis a nemlétező ablakon), hogy a rokonok körbepuszilgassák, majd visszapasszolták és máris mehettünk tovább. Ki-ki egy cosmagot dobott le vagy adott fel egy –egy megállónál, működött a "rokoni posta". Pár utcai árus specializálódott a buszutazókra, és kis tákolt fabódéjukban várták, hogy a busz megálljon, és az utasok bevásároljanak gyümölcsökből és az árus maga készített, fóliába csomagolt ebédcsomagjaiból.
Amíg Simone és Isti bohóckodtak én trópusi halakat etettem sajtos chips-el (ne gyilkoljatok le környezetvédők) ez igenis helyi szokás volt, a kisgyerekek mind ezt csinálták, majd leraktuk a kajakot, és kezdetét vette több órás dzsungeltúránk az esőerdőn át. Ez az erdő volt hajdanán a helyszíne a véres kannibál háborúknak. Láttunk narancssárga, csak Taveunin élő galambokat, Simone pedig megmutogatta nekünk az egyes nővényeket: a kávát, a tárót, a cassava-t, a helyi nádat, a tahiti gesztenyefát aminek a törzsét püfölve hívták össze a hadviselő csapatokat, sőt megtanított minket helyesen feltörni a kókuszdiót és megmutatta, hogy az enyhén rothadt kókuszdió erjedésnek indult belső csírája is milyen finom. Időközben eleredt egy durva zuhé, így mintha mosógépbe kerültünk volna, csontig átmosódtunk mire hazaértünk. De ez a eső már egyáltalán nem zavart minket, a fényképezőgép vízálló tokban volt, mást meg nem érhet kár. Lavenába visszaérve 6 körül megérkezett a vacsink (10 dolcsiért készítették a faulban ha jól emlékszem) ami nem is nézett ki rosszul, banánchips volt (pont olyan mint a krumpli), valami neonzöld szálkájú hal, tészta és ananász. Azóta is emlegetem, olyan finom volt. Csak persze nem kell belegondolni, hogy melyik vityilló padlóján és pontosan hogyan és miből készült. A szálkákkal teli, egyébként üres tányért otthagytuk az asztalon (mivel a konyhában már el volt zárva a víz, így esély nem volt elmosogatni, vagy fogatmosni), de mire visszanéztünk a kutyák már lenyalták az összes szálkát. Csoda, hogy nem haltak bele. Másnap vettünk is nekik kenyeret és halkonzervet, és azt ették, mintha a legfejedelmibb eledel lenne, amit valaha is láttak.
Másnap még mindig Lavénában voltunk. Nagyon korán keltünk és tettünk egy reggeli sétát a parton. Találkoztunk néhány csapatéval tűzifát gyűjtő kissráccal, és néhánnynal, akik a parton bújócskáztak (előlünk). Épp feltörni készültünk egy kókuszdiót, amikor odagyűltek körénk és együtt eszegettünk-beszélgettünk egy kicsit, bár ők kifejtették, hogy nem nagyon kérnek, mert már teleették magukat ma reggel hasonló finomságokkal. Majd a 11 órás buszra pattantunk, hogy megnézzük a közeli Boumában a híres nemzeti parkot. 1200 forintnyi belépőért kaptunk egy kézzel rajzolt térképet, és útmutatást, hogy hogyan jutunk el a 3 vízesésig. Könnyű sétának gondoltuk, de végül kemény egynapos túra lett a dologból. A dzsungel csúszós, agyagos talaján kapaszkodva fel- csúszva le, miközben egy bottal az ösvényen hálót szövögető hajba akadó pókokat próbáltuk elhessegetni az útból. Az útbaigazító néni főzött nekünk gyorsan egy curry-s rizst, hogy teletankoljunk az útra (én gondosan eltettem a maradékot a Lavenai kutyusoknak, igaz, hogy ott pállott egész nap a csomagomban, amit vittem, de este hogy örültek ennek is......) majd elindultunk a vízesésekhez. A Bouma nemzeti park valóban gyönyörű és az első vízesésig, ami mintegy 10 perc a bejárattól, valóban szépen karbantartott... Utána? Nos, utána jön a hardcore dzsungel. A helyiek, és a turisták nagy része csak az első vízesésig jut el vagy akar elmenni. Itt fürdőznek, ugrálnak, halakat etetnek, tovább nem is mennek. Ilyet sokszor tapasztaltunk. Milyen már pl egy olyan fidzsi fiatal, aki még sosem sznorkizott, azaz egyszer igen, de az húha nagy élmény volt neki. El sem hisszük, amikor ilyeneket mondanak..., ha itt laknánk, biztos egész nap vízben lennénk.
Dzsungeltúránkat majdnem többször feladtuk, mivel azért eléggé párás meleg volt, és meglehetősen magunkra voltunk utalva. Nem is tudtuk, mit tettünk volna, ha egy kiadós zivatar támad, és még a kicsi sáros út is eltűnik. De végül is megérte. Láttunk hatalmas pókokat, nagy papagájokat, rákokat és rengeteg pókhálót, amelybe könnyedén belegabalyodik a gyakorlatlan dzsungeltúrázó. Az első vízesésnél elidőztünk egy darabig, mert találkoztunk két kissráccal, akik fennhangon nagy beleéléssel énekeltek valami fidzsi gyerekdalt, miközben fent ültek egy kis fahíd korlátján és háttal előre lovaglóülésben csúszkáltak a fa-korláton ülve, általában olyannyira átéléssel, hogy a nadrágjuk minduntalan lecsúszott, így mi azt láttuk hogy két csupasz gyerekfenék közeledik-távolodik fennhangon énekelve...
Visszatérve a túráról, órák voltak még hátra a busz indulásáig, így leültünk a visitor center előtti kis kertbe, és miközben az egyik helyi fiatal fidzsi nótára állította a rádiót, mi a mellettünk lévő kis patak betonhídja alatt játszadozó gyerekeket néztük. Játszottak, ugráltak, az egyiknek a kezében a fából eszkábált géppuska, annyira nem illett ide, szerinte meg mi nem, így gyorsan le is lövöldözött vele miket. Jó volt nézni, hogy itt a gyerekek egymással játszanak kint a szabadban, és nem a szobában a számítógép előtt. Nemsokára előszállingóztak az udvaron is a kisebb nagyobb malacok, amiknek még a bordája is kilátszott, tyúkok és kiscsirkék. Igazi falusi hangulat.
Nemsoká jött a busz és a vacsoránk is várt már, sajnos letakarva egy olyan büdös piszkos törölközővel, hogy majd elsírtuk magunkat, de ezt gyorsan elfelejtettük és megettünk mindent – itt az van, amit kapsz, és nem az amit szeretnél. Sajnos a vizet addigra elzárta a „nagyfőnök” így se mosakodni, se fogat mosni nem tudtunk, ami elég frusztráló volt egy egynapi dzsungeltúra után.
Hamarosan itt hagyjuk ezt a helyet, de muszáj egy kis kitérőt tennem bogár és békaügyben. Az ember ugyebár itt pár nap megdöbbenés után lassan feladja alapvető civilizációs igényeit és mindössze arra vágyik, hogy legyen ivóvíz és egy fekhely, (vagy tiszta talaj) ahová lehajthatja a fejét, vagy leteheti legalább a hálózsákját. Ezeket az alapvető dolgokat feladni azonban már kihoz a sodromból. A Lavena Lodge elfelejtett ugyanis szólni, hogy nincs víz este 6 után és reggel 10 előtt. Emellett, amikor éjjel arra ébredsz, hogy egy hatlalmas bogár (6 centi hosszú és egy centi széles csótányokról beszélünk nagy undorító csápokkal) mászik rajtad, vagy hallod felmászni az ágy lábán, és még a villanyt sem tudod felkapcsolni –hisz nincs áram-, hogy megnézd hol is van, rálépj, vagy lefújd vagy akármi, akkor az már nem vicces. A sötétben kucorogsz az ágyon és azon gondolkodsz, hogy hányan lehetnek még ilyenek körülötted. Vagy kétségbeesetten ugrálsz az ágyon és a vaksötétben próbálod előbányászni csomagod (80—90 literes zsákod) legaljáról az életmentő zseblámpát… idegtépő.....én végső megoldásként féléber állapotban bóbiskoltam végig a hajnalt. Ja, éjjel megpróbáltam kinyitni az ajtót, mert onnan beszűrődött egy kis fény, de amint kinyitottam bogarak hada indult el az ajtó felé, hogy lerohanjon, így amilyen gyorsan csak tudtam becsuktam. Ezután tízpercenként zseblámpával pásztáztam az ágyat és a padlót. Hajnalban fejlámpával szerencsétlenségemre még a Wc-re is ki kellett mennem, de egyből meggondoltam magam, mert amint kinyitottam az ajtót a fejlámpa fényére vagy hat hatalmas varangy gyűlt a lábam elé és egyenesen felém fordulva támadóállásba helyezkedtek. Hál istennek a hajnal első fényeivel eltűntek a csótányok így 5-7 között sikerült kicsit alukálni, majd hétkor gyorsan pattantunk is az első buszra, ami elvitt minket Lavenából. Gyönyörű hely, de bogaras.....
Következő úticélunk: Korien Wharf- ból hajóval Vanua Levun Buca Bay-ig, majd busszal a hibiszkusz úton át Savusavu-ig. Az egyetlen kis busz, ami körbe járt a szigeten sokkal több embert és zsákot ,csomagot, meg ablakon ki-be adogatott gyerkőcöt tud szállítani, mint gondoltuk. A két órás út alatt a kikötőig minden egyes faluban még annyi ember és csomag szállt be, hogy mindig azt hittük ennél tovább már nem terhelhető a rozoga kis járgány. De kibírta, becsületesen, bár az emelkedőkön hevesen kellett biztatni, hogy ne guruljon vissza.
A kikötőben sem fogadott sokkal másabb látvány. A kis komp inkább egy pici színes játék hajócskára emlékeztetett. Az „emeletén” priccsek voltak, ahová derékig hajolva kellett bekúszni. Az emberek a pár órás út alatt Buca (ejtsd Budha) Bay-ig itt élték kis életüket. Volt, aki kivetette a horgászzsinórt és közben halat fogott a „menethullámban”, majd ott helyben agyon is ütötte ki is ki is belezte, ahogy illik. Volt, aki gyereket szoptatott vagy tett tisztába, volt aki nagy lavórból kézzel etette egész családját, s ha leesett egy kis tészta az se volt gond, valaki még simán felszedte a földről és beletömte mondjuk egy kisgyerek szájába. Egyszóval zajlott a fidzsi élet rendületlenül. Főleg nők voltak az utasok, így káva bödön most nem került elő, de ha férfiak lettek volna, biztosan nem hagyják ki azt sem. A kikötőben megint feldobáltuk rengeteg cuccunkat egy másik ugyanolyan rozzant buszra, és megkezdtük a 3 órás utat Savusavuig a hibiszkusz úton. Az út valóban nagyon érdekes volt, változatos tájakon vezetett át, durván elénk tárta a környező falvak nyomorát -hozzáteszem itt a 2. legnagyobb szigeten sokkalta jobb állapotú bódékban laktak, mint Taveunin- de az emberek még mindig rendkívül egyszerű életét. Viszont az emberi kapcsolatokat is láthattuk. Egy-egy buszmegállónál már ott várakoztak az utazók rokonai, és ha nem is szállt le ott az adott néni a kisbabájával, a babát akkor is kiadták az ablakon (vagyis a nemlétező ablakon), hogy a rokonok körbepuszilgassák, majd visszapasszolták és máris mehettünk tovább. Ki-ki egy cosmagot dobott le vagy adott fel egy –egy megállónál, működött a "rokoni posta". Pár utcai árus specializálódott a buszutazókra, és kis tákolt fabódéjukban várták, hogy a busz megálljon, és az utasok bevásároljanak gyümölcsökből és az árus maga készített, fóliába csomagolt ebédcsomagjaiból.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése