DIVE MASTER TANFOLYAM, MERÜLÉSEK ÉS EGYÉB KALANDOK (2008. november 6-20.)

Ma reggel kezdődik többhetes kurzusunk a Garden Island Resort Dive Master tanfolyama keretében. Jó korán felkeltünk reggel sétálni egyet a part menti úton (nagyon közel van az aszfaltozott út a tengerparthoz) és kicsit körülnéztünk a környéken. A természet csodálatos, dús növényzet, bódító virágillat, de továbbra is csak nagyon szegény falvakat és putrikat láttunk, s nem értettük hová tűntek a kis takaros-színes „Juciféle” házak.


















Reggel háromnegyed nyolckor meg is jelentünk a búvárbázison, kicsit félve, hogy milyen állapotú palackok és milyen kvalitású oktatók fognak minket fogadni. Kellemes meglepetés volt abarátságos Tawake, a Fidzsi oktatónk aki fogadott minket és a felismerés hogy ok-ok használtak a cuccok, de normális töltőállomás van és tiszta karbantartott felszerelések. Végre jól kezdődik a nap. A délelőttünk ma is, mint a későbbiekben gyakorlatilag felolvasó matinék voltak, s ha bármibe belekérdeztünk vagy hárítást kaptunk, vagy ha én kérdeztem valamit, Tawake megkérte Istit, hogy válaszoljon és vice versa. Tehát ha valamit konkrétan meg akartunk tudni inkább elővettünk a Búvárenciklopédiát (amit szintén kicipeltünk persze „hátha kell” alapon), úgyhogy az lassan leesett, hogy a fickó nem áll az elméleti tudás magas fokán. De a búvárkodás és a gyakorlat a vérében volt, így ezt kénytelenek voltunk elnézni neki. Tawake bácsi minden reggel ugyanígy beültetett minket az iskolapadba, s felolvasóreggelt tartott, miközben néhány lééényeges pontnál méltóságteljesen letolta szemüvegét, és elismételte a mondatot laaaaassssan mégegyszer, hozzátéve, hogy ez nagyon igaz. Vicces volt!
Az órák után, amik általában kettőig tartottak, volt kis időnk ebédelni. Első nap ugyan még mindig enyhe hányingerrel gondolva Baya viskójára és a lavór csirkelábra a szemétdomb tetején.... csak kenyeret és vajat mertünk enni, és előbbit az utóbbiba mártogatva (kés híján) azt ebédeltük. Estére sikerült két konzervet is szerezni, amit nagy örömmel ettünk meg. Az első néhány napban délutánra kimenőt kaptunk és nem merül(het)tünk, azóta sem értjük miért. De sznorkiztunk helyette és felfedeztük a környéket. Rengeteg bohóchalat láttunk (kezdem alulnézetből a beszámolót), agykorallokat és temérdek tányér és agancs alakú keménykorallokat, élénk sötétkék tengeri csillagokat. Egyik sétánk során életre szóló barátságot kötöttünk (ez már a felszínen) egy zsemleszínű kis kutyussal, aki annyira örült a kedves szónak hogy szinte kúszva mászva jött. Követett minket, egyszerűen nem lehetett levakarni, de amikor eldobtam neki egy botot játszani fülét-farkát behúzva nagyon megijedve elszaladt. Megértettem. Sajnáltam is nagyon...

Sétáink során elkopott a szánk a sok Bulától és mosolygástól, és többször felajánlották a Fidzsi-i asszonyok, hogy menjünk velük, lakjunk náluk, együnk velük, üljünk oda hozzájuk a fák árnyékába pihenni. Tényleg nagyon kedvesek voltak az emberek. Mindenki annyit akart tudni kik vagyunk mikor jöttünk és honnan, hol lakunk és meddig maradunk és kész, ezzel úgy vették ok, megismertek minket, minden rendben. Egyértelmű volt számukra, hiszen nagyon vallásosak, hogy össze vagyunk házasodva, hiszen hogyan lakhatnánk másképpen együtt, így ha én véletlen egyedül tévedtem ki az utcára nagyon szolidan illett felöltöznöm, és például csak pólóban, térdnadrágban illett fürödnöm, mint a helyi lányoknak, és a világért sem fürdőruhában... Ez amúgy nagyon hatékony volt leégés ellen, úgyhogy annyira nem is bántam.... És állandóan kérdezgették, hol van a „férjem” akivel tegnap láttak.

Sétáink közben csak arra kellett figyelni, hogy vagy legyen nálunk egy megbízható zseblámpa, vagy még sötétedés előtt elinduljunk hazafelé, nem volt ugyanis közvilágítás, mint olyan, így ha besötétedik, akkor kurjongathatsz, mire valaki észrevesz és hazavisz. Utóbbival amúgy sosem volt gond, mindig sikerült stoppolni vagy párszáz forintért végső esetben taxizni. Utaztunk egyszer jeep platóján, egyszer egy rendőrautóban, ami épp egy kátyúban rekedt és mi is segítettünk a kiszabadításában.... Szóval a helyzet Fidzsin mindig megoldható. Azért tanultunk is ám délutánonként, most például (áram már/még nincs) egy fejlámpával a fejünkön ülünk a szobában és a „kerék” használatát próbáljuk megérteni a multilevel dive tervezésében, de egyelőre nehezen megy..... Mindegy, van még idő holnapig megoldani a Tawake által kiadott „házit”.

A következő napokban megcsináltuk a demonstrációs gyakorlatokat (felszerelés csere a víz alatt, open water gyakorlatok, rescue ismétlés, egyebek) és végre leúszhattuk a sima úszásos és a sznorkis állóképességi távokat is. Szerencsére mindketten jól teljesítettünk, bár elég rossz érzés volt valakivel versenyezni (sima úszásban Isti úszott előttem, sznorkival uszonnyal meg én voltam gyorsabb valami rejtett oknál fogva) így az enyhe versenyszellem ösztönző hatására teljesen kiköptük a tüdőnket a végére. Hogy helyrebillentsük egyensúlyunkat aznap bevállaltuk a szomszédos kis étkezdében egy óriási fidzsi asszonyság által főzött kaját. (Később sem lett gyomorrontásunk így ezután mindig ide jártunk vissza, mondjuk amúgy is ez volt az egyetlen hely ahol meleg kaját lehetett kapni). Szóval érdekes volt a menü, Isti bárányos pitét evett én meg valami kókuszban főtt halat tárólevélbe csomagolva (mint később kiderült ez a lolo, nagyon finom nemzeti eledel) és a finomságon felbátorodva bevállaltunk a nénitől egy helyi főzésű nagy adag mangófagyit. (Kétféle adag volt: kisfagyi vagy nagyfagyi, és egyetlen íz: mangó!)
Aznap nagyon kellemes délutánunk volt. Oktatás után elindultunk a Sliding Rocks irányába, ami egy a helyi gyerkőcök által kedvelt patakocska, amely a köveket lesimította és ezzel természetes csúszdaútvonalat alakított ki. No ezt akartuk felkeresni. Dzsungeltúránk a sziget belsejébe vezetett és közben leeredt egy kis eső is, de ez inkább kellemes volt mint zavaró, különben is ilyenkor a helyiek előkapják nagy színes esernyőiket, vagy behúzódnak valami védett helyre. Ha mi is odatévedünk éppen és beférünk, akkor ez mindig jó alkalom egy kis fényképezkedésre és beszélgetésre a helyiekkel. Isti útközben ledobott kővel egy papayát és találtunk avokádófát is, így már nem is halnánk éhen a dzsungelben!

A szemfüles helyiek persze egyből észrevették, hogy „idegenek” járják a dzsungelt, és segítettek minket útbaigazítani a Sliding Rocks irányába. Meg is találtuk a patakot, amiről gyanítottuk, hogy ez lehet a híres-neves hely, de hogy hogyan és miként kell lecsúszni rajta, arról fogalmunk sem volt. Tanácstalanul álldogáltunk, amikor megjelent Simili, 12 éves új helybeli kisbarátunk, aki megörülve, hogy játszótársai akadtak, átkalauzolt minket a csúszós köveken. Mutatta az utat felfelé a patakon, és komoly instrukciókat adott, hogy hogyan kell lecsúszni, mikor kell felemelni a kezünket hogy ne szoruljon be egy-egy repedésbe satöbbi, mert őszintén szólva ez a mutatvány vicces de nem teljesen veszélytelen (úristen hányszor éreztem ezt még utunk során ...
Szóval Isti is és én is csúsztunk egyet-kettőt Similivel, aztán beszélgettünk is vele kicsit hogy kis is és mi is ő. Olyan kis jólneveltek itt egyébként a gyerekek. Az iskola a fontos, meg a tanulás, reggel segítenek a ház körül és nagy álmuk, hogy rendes szakmájuk legyen. Simili például félénken bevallotta, hogy ő pilóta szeretne lenni, és hú, egyszer majd de jó lenne Fidzsi és Újzéland között repülni..... Hazafelé egy darabon elkísért minket, közben aranyos kis fidzsi gyerekdalokat dúdolgatott. Olyan kár, hogy nem vittünk magunkkal csokit, így egyszerűen semmi nem volt nálunk, amit odaadhattunk volna. Így aztán csak megköszöntük a szuper délutánt és elbúcsúztunk. Este ettünk egy babkonzervet (ez volt a standard vacsink a zacskós leves mellett), mert a főzős mamika sajnos koradélután bezárt mindig és addigra is sokszor elfogyott a kajája...), majd beültünk a mellettünk működő kocsmába inni egy sört.

Másnap végre Tawake bácsi "elérkezettnek látta az időt" és engedélyezett egy merülést. Csak a partról mentünk a partmenti zátonyt megnézni, de ez is nagyon érdekes volt, tele keménykorallokkal, és apró halakkal, amik nagyon szerettek a kamerával kekeckedni. Odaúsztak oldalazva és láthatóan „felborzolták” kis uszonyaikat, mintha meg akarnák támadni az ismeretlen „óriást”. Láttunk aprócska tengeri csigákat, hatalmas emberi comb vastagságú terep színű tengeri uborkákat, és kis neonkék halrajokat.

Délután taxiba szálltunk (szuper, hogy pár száz forintba kerül csak mindig), és elmentünk bevásárolni a helyi piacra. No, ez nagyon jó ötlet volt, mert itt minden 1 dollárba került. Egy dollár (kb 110 forint) egy óriási, itthon nem látott méretű ananász, egy kiló mangó, egy marék papaya és egy nagy fürt banán. Mondanom sem kell hogy ettől fogva állandóan degeszre ettünk magunkat ismert és ismeretlen trópusi gyümölcsökkel.

Estefelé elindultunk megnézni a Taveuni Estate-et ami állítólag a gazdag fehérek vidéke, de nem találtuk, viszont belebotlottunk egy takaros kis iskolába (Wairiki Mission) és egy rögbipályába ahol a helyiek éppen a decemberi nagy bajnokságra készültek. Közben iszonyatos eső kerekedett és viháncoló helyi gyerekekkel együtt behúzódtunk egy kis bolt teraszára. Isti megbeszélés szerint nyújtogatta a nyelvét én meg közben fényképeztem (látszólag őt, igazából a mögötte sétáló nénikéket, akik azonnal félénken elfordultak, ha szemtőól szembe akartam volna képet csinálni), a gyerekek kuncogtak körülöttünk, hogy milyen mókásak vagyunk mi idegenek.

Ezután tovább folytattuk utunkat (a meleg talaj különben percek alatt beszívja itt az esőt, és pár órával később minden felszárad, mintha hetek óta nem is esett volna) elénk szaladt egy pici fekete kislány. Isti lelkesen fényképezett miközben én megkínáltam (volna) csokival, de a kishercegnőnek az egész csomag kellett, megmarkolta a zacsit és elszaladt az egésszel! Nevetve utána kiáltottam még gyorsan, hogy azért adjon belőle a testvéreinek és barátainak is!
A Taveuni Estate-et sötétedéskor sem találtuk még meg, így visszafordultunk és vijjogó batman-denevérektől (én csak fakutyának hívom őket), pimasz helyi madaraktól és persze szúnyogoktól kísérve hazabotorkáltunk.

Tawakéval lassan végzünk az osztálytermi tréningekkel és végre valahára már csak az lesz hátra hogy merüljünk harmincat (ami benne volt a csomagárban amit fizettünk). Amúgy érdekes módon minden tesztkérdésre helyesen válaszolunk mindig a vizsgák során , persze mert Tawakénak fogalma sincs, hogy melyik a helyes válasz, úgyhogy ha Isti a-t ixel én meg b-t akkor helyes mindkettő, mert nem tudja eldönteni.. Balázs ha ezt látnád... Így délutánonként mindig elő kellett venni a könyveket és utánanézni a helyesnek.... na de most mit tegyünk.

Másnap végre elkezdtük a normális napi két-három merüléses időszakot. Carol végre belátta, hogy elegünk van abból, hogy minden nap fél napot ülünk a tanteremben, miközben itt vagyunk a világ egyik legszebb helyén és búvárkodni jöttünk, lássuk végre azt a híres Rainbow Reef-et.

Ami ott várt ránk az valóban a víz alatti Paradicsom: Gombakorallok, bőrkorallok, rózsa korallok, szőlőkorallok, gorgóniák, pulzáló polip korallok, orgona sípok, agykorall, saláta korall, mozaik korall, csillag korall, rengeteg féle csalánozó és anemóna, languszták és homárok és garnélák (egy repedés alatt akár 4-5 egyszerre!!!), tengeri liliomok, csigák, óriás kagylók, szirti cápák, pettyes ráják, kőhalak, bőröndhalak, gömbhalak, európai és pettyes íjhalak, szalonkahalak, gébek, nagy szemű-, kardinális-, és tüskéshalak, papagájhalak, sügérek és durbincsok, csattogóhalak, lepkehalak, és tengeri angyalok. Dióhéjban persze.


Ma előszőr a „The Ledge” volt „terítéken”. Hatalmas áramlással szemben kellett leküzdeni magunkat 25-26 méterre amilyen gyorsan csak tudtunk, hogy láthassuk a ciklámenszínű és lila lágykorallokat és a lélegzetelállító keménykorall formációkat, sárga legyezőkorallokat és bohóchalakat. Igazából akármerre néz az ember, rengeteg itt a látnivaló.
Második választás a „Fish factory” volt majd „Jack’s place” következett. Ezúttal találkoztunk egy teknőssel (erre vártam, hogy egyszer tekivel merülhessek, ennek emlékére vettem is később Újzélandon egy emlék-tekis fülbevalót), és egy kis fehér uszonyos szirti cápával is. Agykorallok, egy kis dobozhalacska, és egy nagy kőhal egy osztrigába „olvadva” voltak a további látnivalók. Kőhalat egyébként többször is láttunk és a cápicsek sem volt nagyon ritka. Igazából minden merülés olyan, mintha egy egy halakkal és korallokkal telezsúfolt hihetetlenül színes akváriumban nézelődnénk. Amit az Adrián és Máltán keresni kell, azt itt tálcán kínálja a tenger.

A merülések után estefelé megint elindultunk. Nem adtuk fel, hogy megtaláljuk a „gazdagok paradicsomát” és sikerült is lestoppolni Sigh, a First Light Inn-ben recepciós fidzsi lány kocsiját, aki elvitt minket a gazdagok földjére. Sőt megbeszéltük vele, hogy péntek este kávázunk egyet (ezt már biztos minden olvasó tudja, de aki még nem: a káva a helyi borsgyökér porából készített enyhén bódító, picit nyelvzsibbasztó ital és állandóan bárhol és bármikor isszák, kisebb nagyobb lavórokban vízzel összekavarva, kis és nagy társasággal, kókuszhéjban körbeadogatva a „baráti nedűt”. Taveunin amúgy is, ha leülsz egy társasággal, akkor is még a sört is körbeadogatva egy pohárból kell inni, mert ha nem akkor meglepődnek, hogy miért nem „közösködsz velük”, tán nem akarsz velük barátkozni...

A Taveuni Estates koncepciója amúgy elég bizarr. Itt a trópusi paradicsomban, ahol a föld eredetileg a fidzsiieké, az őslakosok kalyibákban és szegénységben, porban, koszban éldegélnek, a gazdag fehérek pedig felhúznak egy-egy hihetetlen villát, ahol aztán ha a fidzsi emberkének szerencséje van, felveszik takarítónak, szakácsnak, vagy netán recepciósnak, ami már nagy mutatvány, ezenkívül lehetsz még bolti eladó, vagy kertkarbantartó.

Beesteledett így hazafelé megint stoppoltunk és egy teherautó platóján utaztunk hazáig, a helyi rögbicsapat társaságában. Hazafelé a First Light Inn előtt még egy helyi srác megkínált minket frissen lékelt kókuszdióval így azt szürcsölgettük nagy boldogan óriási szívószállal. Isteni volt. Később mi is megtanultuk hogyan kell kókuszdiót szerezni/törni/lékelni/enni/inni. Mert nem mindegy ám, hogy mikor, hogyan és melyiket.

Másnap megint búvárkészségeket gyakoroltunk és csináltunk egy kis vízimentést is, de nem ment túl jól az erősen hullámzó vízben. Valószínűleg kinyúlt volna egy igazi „áldozat”... Este végre lazítottunk kicsit, megfőztünk és megettünk egy nagyon finom főzőbanánt (ebből egyébként chips-et is készítenek, aminek pont olyan íze van, mint a krumplinak és megsózzák, de ha főzik, akkor meg édes lesz, mint az igazi banán) és lementünk fürödni a partra, ahol elálmodoztunk, mint már olyan sokszor, hogy milyen is lesz a leendő dive resort-unk...

Volt egy-két bizarr reggelünk és esténk a First Light Inn-ben, ami egyébként egy munkásszálló volt. Egy nap pl arra ébredtünk, hogy a szomszédos szobában az egyik férfi nagyokat öklendezik a fürdőben, miközben a telefonja csörög. A csörgés pedig egy kisgyerek, amint a fidzsi himnuszt angyali hangon énekli, ....elég bizarr volt! Vagy sokszor ébredtünk/feküdtünk le arra, hogy hüvelykujjnyi csótányok szaladgálnak fel, le. Így aztán én annyi rovarirtót használtam itt el, mint máshol még soha, és sajnos a szoba gekkójait is „sikerült” ezzel kiirtani, pedig isten bizony nagyon szerettem őket, és eszem ágában sem volt ilyet tenni. ....:( , sajnos az ewgyi8k reggel már nem bírták tovább és elszürkülve, élettelenül tapadtak a falra.

Ellátogattunk egy délután az egyik helyi iskolába is. Itt általában ezek az egyházhoz tartoznak, és nagyon vallásosan nevelik a gyerekeket. Beszélgettünk a kedves gondnok nénivel, aki elmesélte, hogy ez például itt Taveunin egy bentlakásos iskola. Alsósok, felsősök külön egyenruhát viselnek

(a kicsi lányok piros-fehér kockás ruhácskát, a kisfiúk fehér inget, kék térdnadrágot, a nagyobbacskák pedig inget és kék átkötős szoknyát (lányok-fiúk egyaránt). A ruhákat maguk mossák minden délután a templom mellett, ahol egyébként a legnagyobb büszkeség az a kereszt, amit a fidzsik az 1800 as évek végén a tongaikkal való harcok során véghezvitt hőstetteikért cserébe kaptak. Beszélgettünk egy helyi felsős nagyfiúval is (megint az esőnek köszönhetően, hiszen muszáj volt sokunknak behúzódni a templom falai közé), aki aprócska cetlit szorongatott a kezében, amit a pap irt, miszerint ma engedélyezve van neki a papucsviselés, mert hólyag van a lábán és a szandál viselése fájdalmas lenne. Ő meglepően képben volt Magyarország elhelyezkedésével kapcsolatban, persze kiderült azért, mert földrajztanárnak készül, és mesélt nekünk többek között arról, hogy milyen bonyodalmakat éltek át nemrég a tanulók. Ugyanis hiába készültek a nagy rögbibajnokságra, rosszak voltak a vizsgaeredményeik, ezért az iskolaigazgató nem engedte őket játszani. Így aztán ők sztárjkból felmentek a dombtetőre tüntetni egy éjszakán át. Még a suvai újságokban is benne volt eme nagy akciójuk. Hamarosan csatlakozott a beszélgetésbe a srác osztálytársa is, az aranyfogú Bill is, aki alapvetően orvosnak készült, de ha nem jön be az se baj, akkor beáll a brit hadseregbe!

Mivel nagyon esett az eső és mi összeismerkedtünk Aganéta (magyarul azt hiszem Ágnes) nővérrel, az ő jóvoltából egy ütött-kopott kölcsönesernyővel végre lejutottunk a dombról.

A következő napokban merüléseinket folytattuk a „Great White Wall”-nál, ami 25 métertől lefele induló hatalmas függőleges fal, ahol áramlatkor „kinyílnak” a fehér lágykorallok és gyönyörű fehér csipkébe vonják az egész falat, ha viszont nincs áramlat, akkor nincs fehér fal. A fal a szédítő mélységben végződik és végig csodásan fehér, így itt nagyon kell figyelni a mélységet, hogy elkerüld az “ó de szép, megnézem még azt ott egy kicsit lentebb” hibát.
A második merülés előtt kikötöttünk Vanua Levu egy elhagyatott kis fehérhomokos pálmafás tengerpartján. Kis mozdulatlanság után mindenhonnan apró rákok tűntek elő, akik egy-egy mozdulatra hanyatt homlok kapkodták lábukat, és menekültek mindenelé. Az idillt a fűnyírók és láncfűrészek zaja törte meg, mert épp felújítást folytatott valaki a magánbirtokán. Mint később kiderült ezt a partszakaszt például 6 millió forintnak megfelelő összegért vette meg valaki a helyiektől (itt még mindig a helyi közösség tulajdona a föld és öröklődik, így ha valaki földet akar akkor azt a falutól illetve a főnöktől kell kérni/venni), és dollármilliókért adta tovább.

Visszatérvén a búvárkodásból elhatároztuk, hogy meghódítjuk a sziget hegycsúcsát a Des Veux Peak-et. Elég nagy kaliberű vállalkozásnak tűnt és egy-két falut elhagyva, teljesen elfáradva, kitikkadva a nagy melegtől és úszva az izzadságban és párában végül fel kellett adnunk ezirányú terveinket.

Másnapra Nigel beígérte hogy elvisz minket búvárkodni a szülei szigetére. Aztán sajna másnapra kiderült, hogy csak ígérgetés volt, s inkább lepasszolt minket a búvárbázis két gyakorlott dive masterének, Waninak és Jimnek, hogy vigyenek ki minket a „Zoo”-hoz. Itt állítólag gyakran látni manta rájákat és cápákat. Utóbbit én láttam egyet egy nagy barrakudaraj mögött, de elúszott mire elkaphattam volna valakit, hogy megmutathassam. Kell szereznem egy pöcköt, vagy valami kopogtató szerszámot. Nigelék sokszor összevissza ígérgettek amiből keveset tartottak be, de a végére be kell vallani elég jól összeszervezték a dolgokat és finom ebédeket csomagoltak nekünk midnennap a hajóra, sőt egyszer elvittek magukkal a közeli faluba, ahová vacsizni mentek s minket kiraktak a helyi bárnál (ide gyalog nem nagyon tudtunk volna eljutni egyébként) így végre mi is körülnézhettünk kicsit messzebb a bázistól és megihattunk egy nem olcsó sört.
Nigel másnap megint lepasszolt minket, ezúttal ismét Waninak, ő volt a tipikus vadember megtestesítője. Merültünk kettőt Koro Levun de sajna Wani mindkét merülést minimalizálni akarta kínosan szűkösre vett merülési idővel és felszíni intervallummal, így viszonylag hamar végeztünk.

Volt időnk viszont megismerkedni az indiai lánnyal, Christina-val akit eddig csak üldögélni láttunk a First Light Inn előtt. Eddig azt hittük valami takarítócsaj, de kiderült, hogy ő a tulaj barátnője, s korábban „sign writer” volt (ezt a hivatást elég sokan gyakorolják Fidzsin, ugyanis minden reklámtábla és kiirás gyakorlatilag kézi festéssel készül), de a barátja akarta eltartani, így feladta a munkáját és azóta egész nap itt ücsörög és láthatóan nagyon nagyon unatkozik. Napok óta unszolt minket hogy vegyünk tőle ékszert, amivel üzletel. Illetve azt hittük, hogy ezt akarja, de nagy meglepetésünkre kirakott elénk egy nagy papírdobozt tele bizsukkal és azt mondta válasszunk, amit akarunk a miénk. Ez annyira szokatlan volt, hogy azt sem tudtuk mit mondjunk, annyira meghatódtunk az ajándékozáson. Megint olyan kínos helyzetbe kerültünk ezzel és meg is fogadtuk, hogy bármikor bárhova utazunk majd, ezentúl mindig lesz nálunk egy-két magyar ajándék amit ilyen helyzetekben viszont adhatunk. Sajnos akkor per pillanat a golyós dezodoromon és néhány használt sminkcuccon kívül az égvilágon semmi nem volt nálam, így egyszerűen nem tudtam mit kitaláli, amit hirtelen ajándékozhatnék cserébe, így csak szépen és sokszor megköszöntük a nyakláncot, amit anyukáinknak választottunk. Ma nagyon ajándékozós nap volt, Carol is ránk tukmált egy hatalmas (és nehéz, ami a csomagok szempontjából egyáltalán nem jó hír) Fidzsi harcos fej fafaragást, amit épp akkor akasztott le a falról. (Ezzel később meg is jártuk a reptéren, ahol biológiailag veszélyes tárgyként le is foglalták, és karanténba is vették.)

Aznap este hét körül lett volna randink Sigh-jal, de nem jött el, így egy kicsit tébláboltunk még a sötétben, de nem volt értelme hová elindulni így bementünk a szomszédos bárba/kocsmába, ott viszont szombat este révén elég harcias ittas hangulat uralkodott, s a marcona nagydarab részeg Fidzsi „harcosok” között vészes volt sokáig maradni, így óvatosan hazaszivárogtunk.

Egész nap azt terveztük, hogy vasárnap búvárszabadnap révén elmegyünk északra és megnézzük a híres három vízesést, de e tervünk dugába dőlt, maikor Carol megkérdezte, hogy akarunk-e vasárnap is merülni. Erre természetesen lehetetlen volt nemet mondani. Ez tök jó volt, mert egy amcsi srác, a seattle-i Tony is csatlakozotth ozzánk, aki mint kiderült meglehetősen kezdő módon mocorog a vízben így lehetőségünk nyílt végre egy kis dive masterséget gyakorolni a gyakorlatban is. Tony egyébként önkéntes neurológusként vetődött a szigetre, s ügyesen kombinálta a jótékony tevékenységét egy kis szigetnézéssel és szórakozással. Tony rendkívül furán mozgott a vízben, állandóan keményen taposva fel-le cikázott hol fejjel lefelé tepert, hol ide-oda csapongott. Ez a nap kifejezetten jól sikerült és kivételesen Wani is sokat mesélt, ezúttal a kava-val való különös kapcsolatáról. Fidzsin mindenkinek volt egy saját története egy-egy kavás kalandjáról. Ő személyesen nem literben, hanem időtartamban méri az elfogyasztott káva-mennyiséget, és állítólag nála test koordinálási zavarokat okoz. Ennek következtében bekávázva elég nehezen jut haza, mert kettőt lép előre, hármat pedig hátra, így kénytelen hátramenetben hazamenni! :) A kava egyhangú állítások szerint rendkívül jótékony, mert lenyugtat, csökkenti a vérnyomást, kedvessé és jámborrá tesz, így igazán nem tilthatja senki. Ezt mi is tapasztaltuk, amikoris rendőrök ültek le hozzánk egy társaságba kávázni, illetve a helyi újságban is olvastuk, hogy mostanság hozták csak ki azt a rendeletet, hogy a rendőröknek munka közben nem lehet kávázni, ami eddig simán megengedett volt.

Este hétre hivatalosak voltunk egy nagyon protokolláris „papi” vacsira, vagyis Carol és Nigel meghívta estére a helyi tiszteletest és minket. Hú nagyon izgultunk, hogy jó benyomást tegyünk.. Háromnegyed hétkor már kopogtatott is a szolga koszos kis szobánk ajtaján, hogy az „urak” várnak ránk. Izgultam a ruhám miatt is, ami egy vállat szabadon hagyú elég szűk selyemestélyi volt, Nigelnek persze nagyon tetszett, a tiszteletes azért érthetően nem dícsért meg nagyon érte, hát tény, hogy nem volt nálam semmi más elegáns ruha, egy törölközőt, vagy pólót meg mégsem teríthettem a vállamra, de azért nem volt belőle gond. Kissé ridegen indult az este Nigel, Carol, „Father”, Leone és Emma társaságában (szolgáknak tűntek), mert Carol rendkívül szigorú ülésrendet rendelt el, minekutána azt sem tudtuk mikor és hogyan nyúlatunk a villa után, vagy hogy milyen sorrendben kezdhetünk enni. Az első kérdés, miszerint mikor házasodtunk össze, és pontosan milyen vallásúak vagyunk, illetve jártunk-e a helyi temploma szintén nem oldotta a hangulatot, de hamarosan jobb hangulat kerekedett, s érdekes dolgokat tudtunk meg Fidzsiről és a fiatalságról, ők pedig Magyarországról, történelmünkről és a szocializmusról. Amikor az Atya elköszönt mi is illendőnek tartottuk távozni, remélve, hogy nem sértettünk meg senkit semmivel.

Zuhogó esőre keltünk másnap, de szerencsére mire összeszedelőzködtünk elállt, a nap viszont még mindig nem sütött ki, pedig hát a trópusokon vagyunk vagy mi. 3 merülést terveztünk mára és Tonyn kívül Chris is velünk tartott, ő egy amerikai high tech IT next gen business-ben utazó agytröszt, akinek a felesége mellesleg 56-ban kivándorolt magyar, milyen kicsi a világ. No de megint így szerencsére megint volt kin "gyakorolni". Iszonyatosan hullámzik ma a tenger, alig bírjuk bepakolni a partról a csónakba a búvárcuccokat. A merüléseket Wani briefingelte és elég hosszasan magyarázott, legalábbis én teljes „menetfelszerelésben” ezt így éreztem és baromi nehezen bírtam megállni a hajón, beugráskor is figyelni kellett, hogy vissza ne essek a hajóra és eltaláljam a vizet, ami 50 centire fel-le változtatta felszínét a hajó oldalánál. Az első merülést megúsztam „baj” nélkül, de a második előtt annyira rosszul lettem, hogy nem bírtam leküzdeni a tengeribetegséget és vízbe ugrás helyett a hajókorlátnak dőltem, s míg a többiek a víz alatt virgonckodtak, én ott is maradtam egyhelyben. A hanyattfekvés és horizontra koncentrálás szerencsére megtette hatását, így harmadjára már én is vízbe tudtam vetni magam. Az is jót tett, hogy a felszíni időre kikötöttünk Vanua Levu egy kis elhagyatott partján, ahol csodák csodájára szelíd lovacskák pihengettek a fehérhomokos parton, körbe-körbe pedig kis malackák szaladgáltak mindenfelé. Nagyon édesek voltak. A lovakkal sikerült közelebbi barátságot is kötni, lassan óvatosan hagyták magukat meg is simogatni. A harmadik merülésre egészen biztosnak éreztem már a talajt a lábam alatt. És örülök is, hogy nem maradtam ki belőle, mert 5-6 méteren itt sikerült egy akkora színes korallmező felett elsiklani, (óriási volt az áramlat így inkább szuperman-szerű suhanásnak nevezném és nem kényelmes nézelődésnek, amit véghezvittünk) hogy amerre a szem ellátott színesebbnél színesebb keménykorallok és apró halacskák (egyhelyben „állva” de keményen uszonyozva, keservesen küzdve az áramlattal) bűvöltek el minket. A zátony másik oldala szerencsére áramlatvédett volt, így itt kényelmesebben lehetett nézelődni. A hazaút is elég necces volt, alig-alig éltük túl az iszonyatos himbálózást, így most bunkó módon nem is segítettünk Waniáknak bepakolni és lemosni az összes cuccot, csak a magunkét intéztük el ,és helyette inkább Tony-val és Chrissel beszélgettünk még egy kicsit. Carol is megjelent hamarosan és biztosított, hogy nyugodtan merüljek máskor, ha tengeribeteg vagyok, maximum a reduktorba hányok. Hát nem tudom sikerülne-e ezt kivitelezni, lehet, megpróbálom legközelebb.

Másnap reggel iszonyatos szédüléssel keltem és még a tenger gondolatától is forgott velem a szoba, de hát napi három merülésre, ami be volt tervezve, nem is beszélve Carol híres cottage pie-járól amit csomagolni készült nekünk aznap ebédre, ugyan ki tudna lemondani. Így aztán erőt vettem magamon (és persze nem ártott a két B6 és a két Dedalon amit bevettem) és egy jó erősre főzött fél literes gyömbérteával felfegyverkezve elindultunk a bázisra. Ma Ane volt a merülésvezető, de a többiekhez hasonlóan ő sem sokat beszélt. Mindig ugyanaz volt az érzésünk: mintha mi lennénk a gazdag fehérek akiket ők kiszolgálnak, ők szegény szolgák akik ilyen sanyarú munkára vannak kényszerítve. Láthatóan nekik (már) nem okozott örömet a merülés, és inkább kínnak érezték, s ezt sokszor makacs szótlansággal hozták tudomásunkra. Ma láttunk szirti cápákat is (white tip reef shark, magyarul nem tudom helyesen fordítani a fajt), de szerencsére egyáltalán nem tűntek veszélyesnek és igazolták a búvárhozzáállást, miszerint ha békén hagyod, ő is békén hagy, avagy Fidzsi nyelven: ha nem eszel cápát ő sem esz meg téged, náélunk bevált. Nos mindenesetre mi óvatosan elúsztunk mellettük és ők is ezt tették.

Ezek a merülések egyre jobbak, sokat fejlődtünk levegőfogyasztásilag, és jó érzés azt látni, hogy most már messze nem mi vagyunk a szűk keresztmetszet, akik miatt emelkedni kell, hanem mindig van valaki más. Hazafelé ettünk még egy fagyit Maminál akinél már törzsvendégnek számítunk, és megdicsérték az ujjatlan térdig érő (ottani viszonylatban merész és pimasz) ruhámat, amit Pisti batikolt nekem. Mégiscsak tetszik nekik a divat, csak itt nem kapni ilyeneket, csak földig érő szoknyákat és ujjas pólókat.

Tulajdonképpen minden nap nagyon ki vagyunk merülve a napi 3 búvárkodás után. Annyira kifáraszt a víz, a nap, a pakolás és a cipekedés, hogy délután-estefelé már csak rövid sétákra és enni-inni van erőnk. Most is épp itt üldögélünk a szállásunk erkélyén és eszegetjük a napi zacskós levest (vagy paradicsomos bab, ez a két menü váltakozik), amikor is kisebb asztaltársaság alakul a szomszédos asztalnál, és jó fidzsi szokásnak megfelelően lassan előkerül a rongydarabocska (ebben csavargatják, szűrögetik a kava port) és a nagy műanyag lavór. Át is intenek, hogy ne maradjunk ki a buliból és menjünk velük kávázni. Több se kell, át is ülünk persze egyből, hisz a helyiekkel mindig érdekes a beszélgetés. Setaki egy fiatal srác vállalja fel a kava szűrögetés-meregetés-osztogatás posztját és osztogatja is serényen kinek a high tide- kinek a low tide –ot (tele- vagy félig, így lehet kérni) egy kivájt kókuszdióhéjban. Szokás szerint az ital körbe adogatásos módon ivódik (a sörnél ugyanezt kellett csinálni később, egy pohár van és a barátok között mindenki abból iszik körbe-körbe). Egy taps az átvétel előtt, felhörpint egy szuszra, majd visszaad, és három (esetleg két) taps utána köszönetképp. Asztaltársaságunk további tagjai egy indiai ügyész és egy fidzsi ügyvéd akik épp szemben állnak egymással egy aktuális bírósági tárgyaláson, de itt a legnagyobb békességben és egyetértésben kávázgatnak. Itt van még egy indiai patológus szakértő nő és persze Setaki a helyi rendőrség képviseletében. Setaki udvariasan megvárja a többiek beszélgetésének végét és végre kiböki, hogy mi nyomta eddig a lelkét. Elmeséli, hogy a szomszédja a napokban elvágta az egyik malacának a torkát, amelyik állítólag kiszökött a ketrecéből, és ő ezt nagyon sérelmezte. Innentől kezdve nagyon megeredt a nyeleve, és csak úgy áradt belőle a panasz. Mindkét jogász nagyon komolyan hallgatta és próbálta felderíteni a bizonyítékokat ez ügyben, úgyhogy valószínűleg büntetésre számíthat a károkozó, Setaki nagy megelégedésére.

Másnap annyira rosszul voltam, kicsit besokalltam a napi három merülésektől, hogy ezt a napot kihagytam és amíg Istiék a Rainbow Reef end, Cabbage Path és Yellow Tunnel élő és élettelen világával ismerkedtek, addig én inkább elindultam sétálni és a parton álmodoztam arról, hogyan is fog kinézni egyszer a saját búvárbázisunk és tengerparti kis resortunk. Tudom, hogy elérhetetlen álom, de higgyétek el, annyira jó volt ezen kicsit elmerengeni. Egész nap mindenki azt kérdezgette, hol van a „férjem” és miért sétálok itt egyedül.

Másnap reggel kifizettük a szobát, ma volt az utolsó napunk itt a búvárbázison a Garden Island resortnál. Tervezünk még merülgetni, de lassan odébbállunk és felfedezzük a sziget más részeit is. A sarki bolt vezetőjének volt egy rozzant laptopja, amin csodák csodájára működött az internet, így végre sikerült egy e-mailben tudatni anyuékkal, hogy még mindig élünk (a telefonok bizonyos időközönként ugyanis nem fogtak jelet – első sorban a betonépület miatt). Sőt felfedeztünk, hogy van a gépen DVD író, ami talán akár működhet is, így elmentettük aranyat érő képeinket. Ma még volt itt két merülésünk, amikoris végre sikerült a White Wall fehér lágykoralljait. Elég erős volt az áramlat, ennek köszönhetően végre viszonylag "nyílt állapotban" lehetett látni a falat, de előtte órákig kellett nézegetni a tengert, hogy megállapítsuk elég erős-e odalent az áramlat, és érdemes-e lemenni vagy a White Wall ma sem mutatja meg magát teljes pompájában. Hazafelé útba ejtettük Carolt is, hogy megköszönjük az alapos szervezést és a tanfolyam irányítását, vagyis gyakorlatilag a „szolgák mozgatását”. Elkértük tőle a szuper salátaöntet receptjét, amit a múltkori protokoll-vacsin ettünk és csináltunk róla és Nigel-ről a férjéről képeket is, aminek nagyon örültek, gondolván hogy ők most milyen híresek lesznek :).
A fényképezésnek amúgy - érdekes módon - mindig minden fidzsi nagyon örült, bár sokszor először félénken másfelé akartak nézni. Szívesen álltak be csoportképbe, és megköszönték, hogy képet csináltunk róluk. Sokan megadták az e-mail címüket, hogy ha hazaértünk küldjük el nekik a képeket. Carol és Nigel egyébként nagy fazonok voltak. Nem olyan régen voltak együtt és gyerekek helyett két kiskutyát gondoztak valami eszméletlen odafigyeléssel és szeretettel. Nigel konkrétan egész nap a karján hordta a kis fehér westie-t (asszem) aki vak volt és alig látott, és ha Nigel letette Carol azonnal szólt neki, hogy ne hanyagolja már el a "gyereket" és vegye fel azonnal, mert még nekimegy valaminek. Carol élete szintén egy másik kutyus, az aprócska Yorkshire terrier körül forgott, aki viszont kicsit stikkes volt és állandóan körbe-körbe szaladgált, ezért mindig be kellett állítani „irányba”.

Este utolsó erkélyes vacsink során megismerkedtünk a turisztikai minisztérium képviselőjével, aki mintha sejtette volna, hogy milyen álmaink/terveink vannak, önkét szóba elegyedett velünk. Sőt szólt, hogy most dolga van, de ne menjünk sehová, mindjárt jön vissza. Így sokmindent megtudtunk a hotelnyitási engedélyezési eljárásokról és standardokról, amik valljuk be, itt nem nagyon léteznek.