2008 december 3.,-án elindulunk végre a Bounty-ra. A Mamanuca (ejtsd Mamanutha vagy Mamanuka) Islands egyik tagjára. A jacht !!!! Denarau kikötőjéból indul. Denarau maga egy olyan sziget, amit egyetlen út köt össze a szárazfölddel és gyakorlatilag a dúsgazdag emberek nyaralóiból és szállodáiból áll, csodálatosan karbantartott kertekkel, golfpályákkal, stb.. Kis adminisztrációs zavar miatt (eltűnt a rendszerből a foglalásunk) végre felszállhattunk a Tiger nevezetű luxus-katamaránra. Itt egyből bulihangulat kerekedett. A jacht útvonala során néhány szigetet ejtett útba, ezek mindegyike tipikus hátizsákos helyek voltak, vagyis az útitársaság csupa 16-30 éves fiatal hangos, zajos, bulis turista volt. 
Az első megálló a South Sea Island volt, ennek partja maximum ha 500 méteres lehetett körben. Állítólag ez és a Beachcomber nevezetű a két keginkább bulizós sziget. Mi azért választottuk a Bounty-t mert állítólag az csendesebb és ott a legszeb a környező korallmező. Ezt utólag be kellett látni, hogy így is volt. A jacht szigetről- szigetre kötött ki és kitette azt a csapat embert, aki épp oda érkezett, és szedte fel az eljövőket, és indult tovább. Egy-egy kiszálláskor a szigeten mindig mezítlábas-zenés-gitáros „fogadóbizottság” várta az újonnan érkezőket.
A mi Bounty-nk egy 24 hektáros, homokos fövenyes szigetecske, amit kb 20 perc alatt körbe is lehet sétálni. A part finom korallhomokos, a víz pedig kristálytiszta és valóban egyből a part közelében kezdődik a korallzátony, szuper hely a sznorkizáshoz!!! Kajak, kenu és sznorki felszerelés és egy katamarán kis vitorlás ingyen használható a vendégek számára. Indultunk is volna rögtön sznorkizni, ha a maszkom csatja el nem szakadt volna, így az első órát pillanatragasztózással (és garancialevelem ezáltali érvénytelenítésével) töltöttem. Az élmény viszont utána egyből kárpótolt. A zátonyon rögtön egy kis fekete uszonyú szirticápával találkoztunk össze, aki jól körbeúszott és megszemlélt minket. Rengeteg papagájhal és még több apró rikító kék halacskával, lepke és tengei angyalhallal találkoztunk. Utóbbiak annyira nem féltek tőlünk, hogy ha láttunk egy nagy sűrű rajt, akkor minden további nélkül be lehetett úszni közéjük anélkül hogy szétrebbentek volna. Volt pár bőrönd hal és gömbhal, és egy kis rája is. Itt nem volt ritka a kőhal sem (sajnos) ezért kérték is a turistákat, hogy sötétedés után már ne próbáljunk úszni, sznorkizni lámpával sem. Egyetlen gond volt itt a vízzel, néhány helyen tele volt nagyon apró medúzák tömkelegével, akik kicsi de sok idegesítő áramütést mértek a gyanútlan emberre.
Sajnos nem volt kapacitásunk befizetni még a napi melegkajára is (+5000 HUF/fő/nap-ért) -így is nagy luxus volt a kirándulás-, ezért naponta mindössze egy mangó smoothy-t engedtünk meg magunknak, de azt nagy élvezettel szürcsöltük, amúgy meg zacskósleves, kenyér és konzervek. Igazából ebben a melegben és napfényben amúgy sem voltunk éhesek, és volt, hogy Pisti például napokig nem evett.
Másnap reggel korán keltünk és elindultunk körbekajakozni a szigetet, hogy találjunk még néhány jó sznorki helyet. Megint láttunk cápát, tintahalat, sajnos sok töviskoronát is, illetve egy gömbhalat próbáltunk utólérni. A nap ezzel telt majd este kimerülten billiárdoztunk (és nyakig pirosak lettünk mert az aznapi eső feláztatta a billiárdasztal piros szövetének festékét).
Aznap úgy döntöttünk, hogy annyira idilli itt, hogy maradunk még egy napot, gyorsan meghosszabbítottuk itt tartózkodásunkat, majd átszeltük gyalog a szigetet (5-6 perc), hogy megnézzük milyen is a túlpart. Ez nagyon érdemes volt, ugyanis rábukkantunk egy cápaneveldére, ahol 30-50 centis kis vak cápácskák úsztak pár méterre csak a parttól ide-oda a tiszta vízben. Egyből sznorkit fel és óvatosan irány a vízbe! Órákig kúsztunk-másztunk a sekély parti vízben élvezve a közeli látványt. Sokszor egészen a szemünk előtt úszkáltak el a kiscápák, mi meg lélegzetvisszafolytva lestük kerestük őket. Mind fekete uszonyú szirticápa bébi volt. Délután elkértük a katamaránt és Isti nagy örömére vitorláztunk egyet (én az ilyemsin mindig tengeribeteg leszek, de most hősiesen tűrtem). Sajnos egy idő múlva elállt a szél, de ezt a helyiek hamarabb észrevették, mint mi és mire elgondolkodtunk volna, hogy akkor hogy jutunk ki a partra, már ott is volt egy motorcsónak és behúzott minket. Istit bosszantotta nagyon a sok töviskorona így el is határoztuk, hogy ha egyszer saját partunk lesz, akkor vér-, akarom mondani sördíjat tűzünk ki a fejükre.
Utolsó nap itt a Bountyn... Ma délután ötkor indul vissza a jacht Nadi-ba. Utoljára felkerestük még kedvenc cápaneveldénket. Korán kellett ehhez kelni, mert ha a többi turista felfedezte, akkor ők (persze nem óvatosan sznorkival mint mi, hanem kajakkal) behajtottak egyből a közepébe és akkor nincs tovább óvatos nézelődés....
A sziget üzemeltetői elfejeltették zenésen elbúcsúztatni kis csapatunkat amikor beszálltunk a motorcsónakba, de egy részeg kanadai srácnak eszébe jutott, így a kanadai himnusztól visszhangzott a part miközben mi távolodtunk a Yasawa Flyer-hez. Hazafelé a nyílt tengeren olyan könnyen uralmába kerített minket a tenger, hogy csak azon bírtunk gondolkozni hogyan, honnan, meddig és mennyi ez a hatalmas víztömeg itt köröskörül és hogy mennyi de mennyi olyan része van még az óceánoknak, amiről fogalmunk sincsen.
Lassan viszont ott motoszkál bennünk Új Zéland hívogató szava. El is döntöttük, hogy ha hazaérünk Nadiba (ami egyébként sem egy tuti hely) megnézzük, hogy át tudnánk-e tetetni korábbra a repjegyünket. Jobb lenne hamarabb átérni Új zélandra, mert ott úgyis be kéne járni mindkét szigetet. Legutolsó sznorkizásunkkor hatalmas papagájhal raj vonult el előttünk, és amint evezgettek kis sárga uszonyaikkal pont olyan volt, mintha mindannyian nekünk integettek volna. Részemről egyértelműen kedves búcsúnak vettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése