Huhh, tegnap este a tengernyi diplomás eszünkkel kitaláltuk, hogy kempingezni fogunk, hiszen Új Zélandon vagyunk, ahol nyár van. Odáig nem jutottunk el a gondolatmenetben, hogy egyébként meg a fjordvidéken vagyunk hófödte hegyek között, tehát nem biztos, hogy a sátor lesz a legjobb ötlet, na de ezt hajnalban, amikor konkrétan odafagytunk a sátor aljára, akkor keservesen megtanultuk. Sajnos egy megoldás volt, bemásztunk a kocsiba, beindítottuk a motort és a fűtést, és cipőben, sapkában, teljesen-de tényleg teljesen bezipzárazva magunkat (a fejünket is) a hálózsákba, valahogy nagy nehezen sikerült pár órát szenderegnünk. Reggel aztán végleg összepakoltuk a sátrat, és elő se vettük többet. 
Reggel folytattuk utunkat Glenorchy hangulatos kis városkájába. Ezen a helyen úgy tudjuk a legnagyobb koncentrációban fordulnak elő Gyűrűk Ura helyszínek és itt van a Remarkables hegyvonulat, úgyhogy semmiképpen nem hagyhattuk ki a helyet. Rengeteg túra útvonal indul Glenorchy-ból, mi egy viszonylag könnyűnek tűnő Reed river melletti „The Paradise” útvonalat választottuk. Dimbes-dombos útvonalon vezetett az út a Paradise-ba, az utat néha patakok keresztezték, híd nélkül, és általános szokás szerint mi is nekivágtunk és simán áthajtottunk a vizen (mondjuk a többiek mindezt nem egy Nissan Sunny két kerék meghajtású alapjárgánnyal tették meg) de hát ez minket nem zavart, bátraké a szerencse. Sajnos hamarosan az ötödik, vagy hatodik patak után egy mélyebb patakocska keresztezte az utat, amibe már nem mertünk belehajtani ilyen nemes egyszerűséggel. Ezért leparkoltuk az autót egy tehéncsorda közepén az erdő mellett, és a kíváncsi bocicsapattal a nyomunkban, -akiket eszméletlenül érdekelt, hogy kik vagyunk és mindenképpen ki akarták deríteni, hogy pontosan hova megyünk- gyalog folytattuk utunkat, úgy, hogy végül a tehéncsorda diktálta a tempót és hajtott minket maguk előtt. Végül már ijesztővé vált az egyre gyorsuló patadobogás mögöttünk és jámbor állat imidzs ide-vagy oda, lestoppoltuk inkább az egyik kocsit, akikkel elvitettük magunkat, hegyen völgyön keresztül egy folyópartra, ahonnan indultak a túraútvonalak.
Igazából nekünk ez a hely és az út, amit eddig kocsival megtettünk nagyon tetszett, patakok, erdők mellett és azokon keresztül haladt el így úgy döntöttünk, hogy így is elég nagy erőfeszítést lesz visszagyalogolni a kocsihoz, s ekkor már amúgy is ott voltunk gyakorlatilag a Paradise-ban. Leültünk a folyópartra szendvicsezni. Ezek a kisebb nagyobb köves tiszta hideg vizes folyók és patakok teljesen zabolázatlanok, arra kanyarognak, amerre akarnak, és szinte naponta változtatják medrüket. A helyiek szupergyors speedboatokon száguldoznak rajtuk, is kiválóan alkalmasak white water raftingra. Utóbbit nem próbáltuk ki, de biztos szuper lehet. Órákig tartott kis túránk visszafelé a kocsihoz, patakokon keltünk át, erdőn sétáltunk keresztül, réteken, völgyben, és meglehetően elfáradtunk mire a tehéncsordát megint megpillantottuk és a kocsit is, ami csodák csodájára nem került tolvajok karmai közé.
Arrowtown volt a következő célpont. Arrowtown egy kicsi bányász falucska, amely fantasztikusan megőrizte ódon és aranyásók korabeli karakterét, nagyon barátságos, napsütötte, hegyekkel körülvett kis település. Bájos, barátságos, antik és kicsit vadnyugati hangulatú hely. Még aznap este elindultunk sétálni és kiderült, hogy a városkának, vagy falucskának az 1850-es évekre visszamenő kínai történelme is van. Ugyanis az aranyláz lecsengésével az európaiak úgy gondolták itt aztán már nem lehet több aranyat bányászni és jobban kiaknázni a hely adottságait, de a kormány behívta az Ausztráliában képzett kínai bányász-telepeseket, akiknek még ezután is sikerült eleget fellelni ahhoz, hogy megérje itt maradni. Sok minden megmaradt a régi kínai telepesek életéről, például a hegyoldalba vájt, vagy kőből épített aprócska törpelakhoz hasonló kunyhók, ahol mindössze néhány polc volt a berendezési tárgy és minden kunyhóban egy kis piros cetli, ami szerencsét hozott. Itt Arrowtown-ban volt egyébként az eddigi legjobb szállásunk (Poplar Lodge) egy meglehetősen kattant szőke csaj gondnokságával.
Másnap reggel tettünk egy kellemes sétát a városka mellett elhaladó Arrow River partján. Ez a folyó is a Gyűrűk Ura forgatási helyszínéül szolgált. Ha jól emlékszem a Tündék vándorlását forgatták itt. Azt terveztük mára, hogy útra kerekedünk és megnézzük a Deer Parkot, vagyis egy hatalmas vadasparkot itt a környéken. Ez egy szinte teljesen automatán működő park (sehol egy kapus, vagy portás, vagy állatgondozó, sehol senki csak te és az állatok), ahol szamarak, lámák, pónik, jakok, birkák, kecskék, zergék, szarvasok, többé-kevésbé szabadon lézengenek. Bár az etetőautomata eleinte csak nyelte a dolcsikat, végül egyesült fizikai erővel és nagy nyekergés-nyikorgás közepette kicsikartunk belőle egy halom brikettet, úgyhogy kajával felszerelkezve indultunk be a parkba. Először egy lámacsaláddal ismerkedtünk meg, fekete apuka, barna anyuka és egy hófehér lámagida, vagy hogy is nevezzem. Szép kis család volt, de csak nem akartak enni, tulajdonképpen egy idő után Isti majdhogynem üldözte őket a kajával, ők meg továbboldalogtak. Gondolom a kicsit féltették, mert utána az összes többi láma alig várta, hogy a szájukba kerüljön a kaja, szabályosan nyafiztak érte, mint egy hisztis kisgyerek, nyöszörögtek és nyújtogatták a nyakukat és cselesen az Isti hóna alatt lévő bödönkéből is kilopták a kaját. Ebben a parkban is rengeteg „Frodós” helyszín volt. Ezek mind ki is voltak táblázva, jó újzélandi szokás szerint, úgyhogy megnézhettük a dombokat ahol a wargok támadása zajlott, a helyszínt ahol a Remarkables vonulat és a Kawaraue River ölelésében a Rohaniak vándoroltak, és a helyszínt, ami Gandalf és Frodó vágtájának adott otthont. Láttunk egy szerencsétlen szarvast is, akiből az gida lába már félig kilógott, de úgy tűnt nem sikerül megellenie. Így aztán felhívtuk a park gondnokát, de sajna csak üzenetrögzítőre tudtuk mondani, hogy valószínűleg baj lehet, mert már légyfelhő szálldossa körül szerencsétlen szarvas hátsófelét, a pici pedig valószínűleg már nem is él. Sajnos mást nem tudtunk tenni, így továbbmentünk és megnéztük a zergéket, akik őszinte áhítatba estek egy kis simogatásért cserébe.
A továbbiakban útba ejtettük a Kawarau folyó híres bungy jumping helyszínét, ahol 165 dolcsiért lehet ugrani 43 métert. 240 dolcsiért ugorhatod a 130 méteres bungy-t és van még canyon swing is 190-ért. Megnéztünk pár ugrást, 10 év körüli jappó gyerekek úgy nyomták mintha minden nap így ugranának a medencébe. Mi ezt most kihagytuk (úgy értem én örökre), és folytattuk utunkat Haast felé, ahol szintén nagyon jó szállást kaptunk, bár a recis bácsinak nem bírta abbahagyni a dumát és mindenáron ragaszkodott hozzá, hogy ma este menjünk még le a tengerpartra, mert az olyan romantikus. Hát lementünk. Mondjuk ennél sokkal de sokkal szebb tengerpartokhoz voltunk szokva, így a sima homok, ágacskák és sand fly-ok tömkelege nem nagyon bűvölt el minket. Öt percet ácsorogtunk, hogy átérezzük a hangulatot, megnéztük a naplementét majd hazamentünk és beestünk az ágyba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése