Reggel gyorsan visszavittük a bérelt autót és irány a reptér. Sikeresen vettük az akadályt ismét a többszörösen túlsúlyos csomagjainkkal, az „it’s only sport equipment in that bag” jolly joker szlogen most is működött, és megint megúsztuk a túlsúlypénzt. Aztán a kutya sem nézte meg, hogy a csomag egyébként tele van rakva ajándékokkal, hálózsákkal, törölközőkkel, kabáttal stb.Azzal is nagy szerencsénk volt, hogy bár Tokióban kellet töltenünk egy estét és csak utána mentünk tovább egy másik géppel Bécsbe, a légitársasággal sikerült megbeszélni, hogy a feladott csomagok egyenesen Bécsig menjenek, és ne kelljen Tokióban átcsekkoltatni őket, ami nagyon-nagyon nagy könnyebbség volt. Aucklandből Tokióba 10 órán át tartott az út, de haladtunk az idővel egyszerre, így már délután négyre odaértünk. Ez azért volt fura, mert estig sokkal több időnk volt még, mintha nem tolódtunk volna időben, így csak azt éreztük, hogy ugyan még csak kora délután van, de mi máris olyan nagyon fáradtak vagyunk, mintha éjszaka lenne.
Tokiói hostelünk stílusosan a Ninja nevet kapta és tipikus aprócska szobái voltak. Alig lehetett kinyitni az ajtót, mert azonnal beleütköztél egy aprócska asztalba és egy emeletes ágyba. A mosdók is tipikusan japánok voltak, távirányítós hiper-szuper fűthető üléses WC-vel, amit igazából nem tudom ki fanyalodik rá hogy ki is próbáljon (Pistin kívül persze, aki a mosolygós női fej gombot megnyomva olyan helyre kapott vizet, amin ő is meglepődött).
Sajnos egy délután és éjszaka nagyon kevés ahhoz, hogy az ember érdemben bejárja Tokiót, de megpróbáltunk belőni két olyan kerületet ami érdekes lehet. Megnéztük az Akihabara metróállomás és környékét, ahol az Electric city városrész van hatalmas elektronikai üzletekkel és nyerőgép és játékgép centerekkel. Minden egyes üzlet többemeletes háznak megfelelő méretű volt és telis tele a legújabb kütyüket kereső-vásárló jappókkal. Egy egész üzletközpont szint például csak mobiltelefonokkal volt tele, a másik szint, csak Ipod-okkal stb. Eltévedtünk, mint Alice csodaországban. Az árak viszont sajnos nem voltak olcsóbbak, mint itthon vagy Új Zélandon, ezért sajnos nem volt érdemes semmit sem hazavinni.
A közelben betértünk egy japán tradicionális kifőzdébe (csak és kizárólag japán fiatalok voltak itt, úgyhogy valószínűleg kedvelt helyet választottunk). Itt a legkülönfélébb soba leveseket (ez egy húslé alapú, kissé csípős, szójás, tésztás, zöldséges finomság) lehetett kapni. Szerencsére, mint mindenhol máshol japánban, itt is a kirakat tele volt az igazira megszólalásig hasonlító műanyag ételekkel, és ha rámutattál egyre, pontosan olyat készített neked a szakács, de még a díszítése is pont olyan volt. Ez nekünk itt japánban, ahol nem beszéltük a nyelvet, és semmi az égvilágon nem volt kiírva más nyelven csak japánul, abszolút kapóra jött. Szerencsére sushi imádatunknak köszönhetően a pálcikákkal már nagyon jó bánunk, így nem is lettünk volna feltűnőek, hacsak nem azzal tűntünk ki, hogy mi nem szürcsöltünk annyira, mint a helyiek.
Másik célpontunk -már késő éjjel- az ismert szórakozó negyed volt, a Shinjuku. Alapvetően ez Tokió piroslámpás negyede, és a fiatalok éjszakai életének központja. No, itt tényleg lehetett látni mindenféle Songuku figurát lángocskásra bezselézett hajjal, kétcsuris kockás szoknyás, térdzoknis, ovishangon nyafogó japán lánykákat, öltönyös aktatáskás munka után kareoke-bárba igyekvő fiatalokat és öregeket. Japán tipikusan japán volt, a metrón mindenki vagy aludt, vagy a hiperszuper telefonját bütykölte. Az emberek, ha kicsit is megfázva érezték magukat fehér műtőskesztyűt és maszkot hordtak, és érdekesebbnél érdekesebb hajformákat láttunk újjáéledni a japán képregényekből. Kifulladásig város néztünk, majd elkaptuk az utolsó metrót és bezuhantunk az aprócska emeletes ágyba. 
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése