Mai program a Tongariro Crossing, este pedig ha van még jártányi erőnk, akkor le kéne vezetni Waitomo-ba, hogy másnap megnézhessük a világító kukacokat (leírás később). A Tongariro Crossing egy kb 7-8 órás hegynek föl- hegynek le csúszó-mászó túra (kb 20 kilométer). A busz lerak a hegy egyik lábánál, te megmászod a hegyet, majd le a másik oldalon, ahol a völgyben megint felvesz a busz. Utunk kb 1600 méterről indult, csúcspontján pedig 1990 métert „írtunk”. Első célpont a Soda Springs volt, egy hegyről lezúduló kispatak, ami egy ideig követte utunkat.
Majd az általunk csak „kakihegy”-nek nevezett emelkedőt kellett megmászni. Nevét onnan „kapta” (tőlünk), hogy pont olyan barna-rögös-sáros volt, mint egy halom kaki. A kakihegy megmászásának jutalmaként hamarosan a Déli Kráter tárult elénk, amelynek talaja sejtelmes ködbe burkolózott, a talaj pedig meleg volt. Ha nem mondták volna, hogy ez a kráter, azt hittük volna, hogy egy sima homokos völgy. Itt pihentethettük kicsit az izmainkat, jó volt, hogy végre egy kicsit csak vízszintesen kellett haladni, csakhogy konvojban haladtak előttünk a többi turisták így mindig láttuk, hogy atyaisten milyen hosszú sor kanyarog még előttünk és azok mind még mindig csak másznak, másznak, másznak. A kráter túloldalán megint meredek emelkedőt kellett megmászni, tovább a csúcs irányába. Mászásunk végén a Red Crater tárult elénk. Ez hihetetlen látvány volt! Mi egy keskeny gerincen álltunk, a piros kráter pedig hihetetlen vörös-fekete vulkanikus színekben tündökölt. Mély, érdekes formációkkal teli monumentális kráter volt.
A kráter mellett egy keskeny út vezetett le, ahol a finom homokon végül síelésszerűen csúsztunk lefelé, és hamarosan hihetetlen látvány tárult elénk. Három gyönyörű smaragdzöld tó. Itt megint érezhető (és főleg szagolható) volt a geotermikus működés, és a kénes szagok egyértelműen Rotoruát idézték. Megint egy kaptatónak néztünk elébe, és hamarosan egy szép kék tó következett, majd egy dimbes-dombos buckás sárga hosszú fűvel borított patakos hegyoldal. Végre elértünk a hegy tetején lévő kunyhóig, ahol kicsit lehetett pihenni, enni-inni. Itt hihetetlen időzítéssel megint összetalálkoztunk Andival és Andy-vel. így hegyről lefelé már velük vándoroltunk tovább. Az ereszkedés végeláthatatlannak tűnt. Őszintén szólva ez kevésbé volt érdekes, mint a felfelé vezető út. Végül egy árnyas erdőbe jutottunk - ez volt a túra végső szakasza, kár, hogy rossz idő volt és tiszta sár volt az ösvény, de azért nagyon szép volt. Szinte már azt hittük sose érünk ki, mire végre megcsillant a parkolóban a kocsik és buszok „fénye”. És végre összerogyhattunk és leülhettünk, pontosabban feküdtünk egészen addig, amíg a busz meg nem érkezett és fel nem vett minket. Összességében nagyon érdemes volt megcsinálni a túrát! Ez volt eddig a legváltozatosabb látványosságokat felvonultató túra amit Új Zélandon (vagy életünkben) csináltunk, és az újzélandi tájak legkülönbözőbb fajtáiból adott ízelítőt.
Iszonyatosan elfáradtunk a mai nap és még rengeteget kellett vezetnünk Waitomo-ig is, úgyhogy mire odaértünk szinte csak bezuhantunk az ágyba. Általában folyton iszonyatosan fáradtak voltunk, mert mindig terveztünk egy jó kiadós napi programot, sétát, túrát, akármit, aztán pedig megvolt a napi kiszabott kilométer, amit le kellett vezetni. így általában egyikünk sem mert elaludni miközben a másik vezetett, inkább próbáltuk egymást szóval tartani, mert félő volt hogy egyikünk elalszik... vagy mindketten.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése